Erkélyemről a világ – Mindene megvan és hisztizik? – Frappa Magazin

Mégis kinek van kedve egy középkorú norvég pasi nyavalygását hallgatni az életéről? Annak, aki meglátja benne azt a helyét kereső embert, aki mindannyiunkban ott van. Mert ott van. Valahol.

Ha szívesen gondolkodunk filozófiai elméleteken, vagy olvasunk hasonló témájú könyveket, ismerősek lehetnek a kérdések: Mi az életünk célja? Miért vagyunk ezen a bolygón? Hogyan érzékeljük az időt? Mi a boldogság? Nehéz témák egyenként is, és megannyi válasz felmerült már a megválaszolásukra.

A főszereplő Ole 37 éves, Osloban él a családjával és videóra veszi az élete majdhogynem minden pillanatát. Közben elénk tárul egy esendő, küszködő, önmagát elemző férfi vallomása. Ami az elején meglehetősen irritáló és furcsa képet fest róla. Ezt valószínűleg ő is tudja, de van bátorsága vállalni. Ez ugyanis ő, kendőzetlenül. A másfél órás gondolatfolyam mindenbe bepillantást enged. A gyereknevelés, az öregedéstől való félelem, a fiatalkori emlékek is felsorakoznak. És az öngyilkosság, az élet célja vagy céltalansága, a boldogság definíciója is beáll melléjük a sorba. A rendező, a főszereplő egy személy, és hamar feltesz egy lényeges kérdést:

Ha a világ leggazdagabb országában, jólétben éled a mindennapjaid, mégis minek ennyit agyalni az életről? A nagy kényelemben már lehet nincs is jobb dolgod?

A meztelen ember dilemmája

Több olyan pillanat is van a film alatt, ahol felszisszenhet az ember: ezt miért kellett beletenni?

A válasz kézenfekvő, bár kell hozzá némi önreflexió is. Az őszinte kitárulkozás nem megy félszívvel. Abba beletartoznak a cikis kamasz kalandok, a mondanivaló nélküli dumálás és annak a beismerése is, ha jó arcot vágunk valamihez, de közben nem érzünk semmit. És ezzel fordul a film 180 fokot, így válik a nyavalygásból és hisztiből egy emberi, érzékeny és tükröt tartó alkotás. Ez megpiszkálja bennünk a hitelesség és az őszinteség kérdését, aminél kevés kényesebb téma van az életünkben.

Azért is, mert a lecsupaszított ember sebezhető, és ahogy ott áll, felvállalva önmagát nem marad semmi, ami mögé elbújhatna. Az álarcok, az álruhák kupaca ott hever mellette. A számító vagy megfelelési kényszeres viselkedést egy lépéssel leelőzte már. Valljuk be, amit ilyenkor látunk, nem mindig szép, sőt, az esendőség taszító. Az emberi esendőség felveti a szégyen és a „kinek kellek így?” kérdését is; ezek félelmetes árnyékok a gondolat mezsgyéjén.

Sok is, kevés is, elég is

Ez a fajta „önvetkőztetés” nem tartozik mindenkire és nem is való mindenkinek.

Senki sem állítja, hogy ez a helyes út. Ezért sem fognak sokan kamerát ragadva öndokumentálásba kezdeni, feltárva legbenső gondolataikat, érzéseiket és félelmeiket. Ez jól van így, mert van aki megteszi, és van, aki más utat választ. Tanulhatunk tőlük, egymástól és az élet megannyi csavaros történetéből és tanulságából. Végső soron úton vagyunk halálunkig, aminek megint csak nem tudjuk az időpontját előre.