Széljegyzet a légy önmagad című történethez, amely a világ összes könyvéből fülsüketítően suttog.
Tisztázzuk hamar, mielőtt elindulunk elveszíteni a fonalat: a lélek nem statikus. Folytonos újratervezés, dinamikája van, egyszerre több és kevesebb, mint előtte és utána. Nem felhők és ég, hanem időjárás. Nem adott, hanem történik (vesd össze Koch Sándor szavaival: “Isten van, az ember történik…”). Ha most valaki azt mondja nekem, hogy legyél önmagad, akkor mégis mire kéne gondolnom? És ő mire gondol? Talán arra, hogy fejezd ki a pillanat tartalmát? Ugyan minek? Nincs is rá kapacitása senkinek. Fel sem fogja, mennyi és minő tartalom halad át rajta perpillanat. Mindenki csak annyit enged ki magából, amennyit a zajló lelkéből a személyisége felfog – mert azért bizonyos hidakon e kettő már kapcsolódott. Lehet, hogy éppen úgy, mint az idegeknél, az ingerületátvitel ott van, nem is kevés. De az attól még nem lesz önmaga, csak a figyelmét irányítja, több-kevesebb sikerrel.
Talán egy másik szinthez szeretne szólni, talán a személyiség fölé. Fölé? Viszont ha ezt egy személyiség igyekszik értelmezni, a személyiség szintjén, akkor az egészből nem lesz semmi, csak okos beszéd.
Olyan ez nekem, mint Youtube-ról úszni tanulni. (Igen, próbáltam. Én ilyen nyitott srác vagyok.) És akkor még szóba se hoztam akarat, érzés és értelmezés viszonyát egymáshoz, és a figyelemhez. Benne a cselekvésben. Nem utána, benne.
Na most képzeld el, hogy van, akinek olyan a természete, hogy ezek az időjárási elemek folyamatosan ott buliznak, miközben 6 különböző ember éppen azt várja tőle, hogy legyen önmaga. (Avagy: nyílj ki / ne légy képmutató / mondd el a véleményed, lehetőleg azonnal stb.) Aztán lesz valamilyen, és akkor onnantól kezdve nekik ő olyan?
Ugye, hogy nincs itt semmilyen vezérfonal, csak rendezőre váró történetszálak? És/vagy színészekre várók.
.
Egyik álmomban elhunyt apám közölte velem kissé korholva, egy hezitálós, ám igen jelentős szituációban, hogy nem ismerem a lelkem. Valóban, nem mutatkoztunk még be egymásnak, csak összenézések voltak. Ahhoz ugyanis találkoznom kellene más lelkekkel, hovatovább: énekkel. Nem személyiségekkel. És nem beszélni kéne, hanem cselekedni, szabad és közös elhatározásból. Volt rá példa, néhány. Jöttek, mert az elrendelt véletlenek belevittek. Ám alapvetően ez egy félelmetes feladat, mármint hogy találkozz valakivel, ezért esztelen daccal – azaz, éppen hogy ésszel – ellenállunk neki. Én, meg akik még szintén nem értik, milyen az önmagamnak lenni és találkozni mások legyélönmagadjaival. Nos, kezdjük ott, hogy egyik sem monológgal indul.
.
Képek forrása: wallpaperstock.net, geekfill.com
