Feldmar Andras tartja meg felelemrol szolo eloadasat az AVF-en. Pszichologia, szemelyisegfejlodes. kep: Stiller Akos 2012.11.07.
Mi a szabadság? Kinek hihetünk? Egyáltalán, hihetünk? Feldmár András Függőség és emancipáció előadásának első estéjén jártunk.
Ha András beszél, akkor jó figyelni. És nem véletlenül használom a „jó” kifejezést, mert nem „kell” és nem „muszáj”. Innen indul az emancipáció kérdése is, ami az előadás első nagy tétele. Röviden megkapjuk, egy mondatban, mi is ez: kilépni a szolgaságból. Abból az elnyomásból vagy alá- és fölérendelt viszonyból, ami az embereket keretekbe, pozíciókba, gondolat- és rangsorokba hajtja. Így lépünk át egy finom mozdulattal a szabadságba, aminek égisze alatt ezt a mondatot, és ezt a cikket sem kell befejeznem, hiszen valójában senki nem kényszerít, vagy kényszeríthet rá.
Úgyhogy ülünk, hallgatunk, gondolkodunk, nevetünk, vagy épp elhúzzuk a szánkat. Összesúgnak a mögöttem levő sorban, fészkelődnek egy másik széken. A késve érkező örül a ritkaságnak számító, szabadon maradt helynek és közben merengünk a világon. A diktátorokon, akiknek mindenhol megvan a maguk neve, még nem is biztos, hogy politikai színtéren, lehet, hogy „csak” egy családon belül. Mert a diktátort sokaknak kell szeretniük (vagy a többségnek), és a gyerek-szerepben bennragadt – és ostoba – tömeg átadja a gyeplőt. A rendelkezést, a kontrollt és azt, hogy akkor valaki legyen szíves megvédeni és döntést hozni. Helyettem, helyetted, és akkor már egy ország nevében is.
Milyen esélye van az egyénnek itt?
Veszélyes egyénnek, egyéni gondolkodónak lenni. Kitaszítás, megvetés, kiközösítés, halál is várhatja azt, aki nem olvad bele a tömegbe. Mégsem szabad bárkinek bármit elhinni, jön Andrástól az erős mondat. Még neki sem! Érkezik a kiegészítés. Akkor most itt vagyunk hagyva? Rakjuk össze, ahogy tudjuk a világot, értsük meg, amit tudunk, de az legalább a miénk? A válasz egy olyan igen, amiben benne van: az adott osztásból, lapokból igyekezzünk kihozni a legjobbat. Lehetőleg úgy, hogy közben nem sérül meg senki sem.
Főként, mert az élményben végtelenül egyedül vagyunk és úgy is maradunk. A nap simogatása, az új kedvenc zenénk, egy érintés mindenkinek teljesen egyedi élményt ad. A másik megértése csakis a saját kategóriáink, élményeink, szűrőinken át lenne lehetséges, de az már nem ő lenne. Ezért nem értjük a másikat valójában, csak elfogadjuk, és azt szeretjük, aki. Ha képesek vagyunk rá.
Feldmár sok előadása előtt elmondja, hogy jó esély van rá, hogy amiről beszél, azt már sokan hallották tőle. Ez nem bocsánatkérés, de nem is figyelmeztetés. Ez olyasmi, aminek oka van, és valójában mindegy, hogy valaki azt gondolja, „már megint ugyanaz”, vagy bólint egyet, hogy „igen, ezt hallottam már”, mert lehet, lesz a hallgatóságban olyan, akinek ez új. Vagy akkor áll össze a kép. A témák, az összefüggések jól jönnek tizedjére is, akinek egyértelmű, annak is.
Még rengeteg mindenről írhatnék, de közben olyan érzésem lenne, mintha egy diktafonról visszahallgatva felmondott szöveget jegyeznék le. A terapeuta feladatáról, a kísérésről, és arról, hogy hol csap az egész át hipnotizálásba és akaratátvitelbe több estét át lehetne beszélni (és írni). Az anya szerepéről, a gyerek akaratának letöréséről vagy a szabadságáról is. Jó volt látni, hogy az előadás végén kérdésekkel ki tudnak, akarnak és mernek is menni sokan. Volt, akinek inkább egyfajta teszt volt, önmagába pillantás, vagy épp egy dilemma. Lehetett beszélgetni, lehetett kérdezni, de ez egyfajta bátor meztelenség is volt. Megnyílás, mindannak a kiteregetése, amit általában hét lakat alatt őrzünk. Vagy amit maszkokkal fedünk, és azt latolgatjuk, a másik vajon ott maradna, ha tényleg önmagamat adnám? Az előadás más élmény, mint az írás. Kíváncsiság is kell, meg is kell mozdulni hozzá. Talán ezért más, de jól esik, még a csendben hallgatás és jegyzetelés is. Papírra is, telefonba is, fejbe is kerülnek gondolatok, nevek, összefüggések.
Záró gondolatként az élet is megfejthető egy-egy pillanatra. Az életünket szokások alakítják, a függőség is csak egy szokás. Az automata cselekvések helyett szívből jövő cselekedetek kellenek és az, hogy gyakoroljuk a szabadságot. Leírni olyan egyszerű ezt a pár sort, magunkra alkalmazni, belemélyedni bátorság kell és eltökéltség. Ha ez megvan, akkor nemcsak lehet, hanem lesz is jobb. Nekünk is, másoknak is.
.
A szerző szakmai oldala és egyéni konzultációs lehetőségek itt, vagy kövesd a Facebookon itt.
Képek forrása: azvagyamitolvasol.hvg.hu, feldmarintezet.hu
