Emlékszem, amikor gyerekként mindig a nagymamámnál töltöttem pár hetet a Népszínház utcában. A ház előtt nap mint nap elhaladt egy bácsi, aki kismotorról árulta a szódát. A szikvíz üvegének szisszenését ma is hallom a fülemben.
Volt ott szenesember, tejesember, még egy liftkezelő is a szomszéd házban, akit mindenki csak Jenő bácsinak hívott. Akkoriban ezek teljesen normális szakmák voltak. Ma már inkább legendák, vagy egy-egy retrófilm nosztalgikus statisztái.
Most, ötvenévesen, azon kapom magam, hogy újra tanulok. Nem szódásnak, nem cipőpucolónak – hanem automatizálást és a mesterséges intelligencia alkalmazását. Miközben próbálom értelmezni a „prompt engineering” fogalmát, gyakran eszembe jut: vajon mit gondolna erről Jenő bácsi?
Az, hogy a szakmák jönnek-mennek, nem újdonság. A történelem tele van eltűnt foglalkozásokkal, amiket az adott korszakban még nélkülözhetetlennek tartottak. Rikkancsok kiáltották a híreket, társalkodónők töltötték az időt úrihölgyekkel, és senki nem lepődött meg, ha egy dinnyeárus kolomppal hirdette a portékáját az utcán. Ezek mára mind eltűntek – de nem tűntek el nyomtalanul. Egy korszak emlékeiként velünk maradtak. És én most, ennyi idősen, egy új korszak elején találom magam.
Sokan kérdezik, hogy ötven fölött van-e még értelme belevágni valami teljesen újba. Hogy nem késő-e alkalmazkodni a technológia uralta jövőhöz. Szerintem nemcsak hogy lehet – muszáj. Mert a jövő nem vár, nem alkalmazkodik, hanem a jelenben élők formálják.
Ma már nem arról szól a munka világa, hogy egyetlen állás jelenti számunkra a teljes pályafutást. A munkakörök folyamatosan alakulnak, sőt, a gyermekeink jó eséllyel olyan pozíciókban dolgoznak majd, amelyek még ma nem is léteznek. Szervkészítő, memóriasebész, összpontosítási tanácsadó – nevetségesen hangzik? Lehet. De a rikkancs sem gondolta, hogy egyszer majd egy digitális hang asszisztens mondja fel a híreket az okostelefonunkon.
Ez persze nem csak sci-fi. Már ma is hatalmas a kereslet az adatelemzők, kiberbiztonsági szakértők, fenntarthatósági menedzserek és egészségügyi technológusok iránt. A munka fogalma bővül, változik, sokszor újradefiniálódik. A mesterséges intelligencia már nemcsak gyárakban dolgozik, hanem idősotthonokban segít, online ügyfélszolgálatokat működtet, sőt: lassan már állásinterjút is ő vezet.
És akkor ott vagyunk mi, akik nem ebbe születtünk. Akik még papír térképet hajtogatva utaztunk, akik tárcsázós telefonon beszéltük meg a randikat és akik lemásolt CD-n kaptuk meg a kedvenc zenéinket. Számunkra ez az új világ nem velünk együtt nőtt, hanem hirtelen ránk zúdult. De ez nem jelenti azt, hogy ne lenne benne helyünk.
Ma már elérhetőek ingyenes tanfolyamok, mentorprogramok, online képzések – nem számít, hány éves vagy, az számít, hogy akarsz-e fejlődni. Én most tanulok, és talán nem leszek már startup-alapító vagy digitális nomád, de tudom, hogy képes vagyok hozzájárulni valami újhoz. A rugalmasság, az élethosszig tartó tanulás és az érzelmi intelligencia olyan készségek, amelyek idővel csak érnek bennünk – és ezekre a jövő munkahelyein is nagy szükség lesz.
A jövő nem valami távoli, elvont dolog. A jövő az, amit ma elkezdünk építeni. Az én generációm feladata nem az, hogy versenyezzen a huszonévesekkel, hanem hogy hidat építsen. Tapasztalatból, kíváncsiságból, emberségből. Mert bár a munkakörök változnak, a munkának mindig lesz egy közös alapja: az emberi értékek. És ezekre mindig szükség lesz – bármilyen legyen is az a világ, amit még csak most tanulunk kimondani.
Leave a Comment