A szépség relatív. Hogy kinek mennyire? Lábas Vikivel beszélgettünk a szépségről, Budapestről és az utcazenélésről. A Margaret Island énekesnője az interjúk során is igazi energiabomba, és fél óra alatt az egész életét képes elmesélni.
Egy hideg pénteki napon találkoztunk Vikivel a Görbe Bögre Kávézó felső szintjén, aki színpad és mikrofon nélkül is megállás nélkül pörgött és magyarázott. A reggelije egy egész pohár forrócsoki volt, bár a folyamatos csacsogáshoz és jókedvhez erre nem volt szüksége. Csak annyira vette komolyan a dolgokat, amennyire szükséges volt, igyekezett a beszélgetést játékos csevegéssé alakítani, ami nem volt számára nehéz feladat.
Te hogyan tudnád definiálni magát a szépséget?
Ez egy nagyon nehéz ügy, mert nálam a szépség a kisugárzással egy szinten van. Nekem az az ember szép, akinek van karaktere, vagy egy olyan kisugárzása, amibe bele lehet szeretni. Nálunk is a fiúk nagyon más karakterek, és teljesen más stiklije van mindnek, ami miatt szeretni lehet őket. Nekem a szépség inkább a karakterek, a kisugárzás, az élet sok színű hangulatait jelenti. Nem tudom azt mondani egy emberre, hogy ronda. Olyan nincs, hogy valaki szép vagy csúnya, hanem valakinek egyszerűen a lelke szebb vagy csúnyább. Van ilyen dalszövegünk is, hiába szép kívül, hogyha belül romlott dolgok vannak.
Ha nem emberre gondolunk, hanem bármi másra? Például az ébredésre vagy egy napszakra?
Az ébredés nekem világéletemben nagyon nehezen ment, már odáig fejlesztettem, hogy csiga pozícióban szépen lassan először a fejem koccan a földön, utána a többi testrészem. Időnként ennyire nem akarok felkelni. Az estéket szeretem inkább. A fények, a város zajai és illata, mikor már kicsit lecsendesedik minden. Emellett nagyon szeretem a tavasz illatát. A friss virágillatot, vagy, mikor párás, deres a fű reggel, majd érezni a levegőben, hogy melegszik az idő, az nekem szép.
Az Eső című számotokban is az időjárás szépségét akartátok megfogni?
Az egy nehéz ügy volt. Megszületett a dallam és a zene, de egyszerűen nem tudtuk, hogy erre milyen hangulatú szöveg illene. Hujber Szabi, aki egyébként mindkét lemezünkre írt jónéhány dalszöveget már, segített nekünk az Esőnél is. Amikor elolvastam a szöveget dallam nélkül, azt mondtam neki, hogy nem akarok egy újabb szerelmes számot, nem akarom megint ezt a csöpögős dolgot, hogy szeretkezzünk az esőben. A fiúk beszéltek rá, hogy próbáljuk ki, volt időnk a lemezbemutatóig, úgyhogy elő tudtuk adni a fesztiválokon és szerte az egész országban. Igazából az Esőt a közönség szerettette meg velem. Ez egy nagyon érdekes kapcsolat volt, mert volt egy dallamunk, de nem jött hozzá szöveg, aztán egy külső ember hozzá adott egy gondolatiságot, ami az ő világa, amivel én nem tudtam azonosulni, aztán a közönség kérte tőlünk a koncertek során, és a rádiók is előszeretettel elkezdték játszani. Nekünk ehhez nem volt közünk, nekem hangulatában a közönség személyisége jut eszembe, hogy ők mit szeretnek hallani. Ez volt az első olyan Margaret dal, ami által megismerhettem jobban a hallgatóságunkat.
Az ilyen apróságok, amiket említettél, megjelennek valahogy a dalaitokban?
Szerintem szóhasználatban, meg eleve az arra való törekvés, hogy egy dalszöveg versként is állja meg a helyét, ne csak az legyen, mint manapság, hogy hangulatfoszlányokat oda dobálunk, és hatezerszer leírjuk ugyan azt a szót, ez ellen van egy törekvésünk, hogy ne csak ez legyen. Gyönyörű a magyar nyelv, és a szókincset is folyamatosan bővíteni kell, ami furcsán hangzik, azt is beletesszük a dalszövegekbe, de nekünk valahogy ez jól áll. Ezek olyan apróságok, amik értékesek lehetnek.
Saját magunkat is igyekszünk teljes mértékben visszaadni. Pont ezért probléma nálam/nálunk az alkalmazott zenészi munka/felkérés. Nekünk, például ez a fajta művészi kibontakozás nagyon nehezen megy, ha meg a Margaretről van szó, teljesen kizárt. Alkalmazott munka nincsen, csak az, amit mi kitalálunk, a megélt dolgaink, a mi szófordulataink vagy az utánaolvasott versek, bármi, amiből táplálkozik a zenész. Nálunk örömzene van, sokszor kicsit ellene is megyünk a tipikus popdal felépítéseknek, hogy véletlenül se ilyet írjunk, és ne mondják ránk, hogy slágergyárosok vagyunk. Ez ellen nincs recept, de igyekszünk eltérni a felületesen populáris dologtól.
Van valami igazán különleges ajándék, amit rajongóktól kaptál, kaptatok?
Rengeteg, egyszerűen nem tudom elmondani mennyire becsülöm és szeretem őket. Rengeteg levelet kapunk, mindegyikre szoktunk válaszolni. Karácsony előtt volt a lemezbemutatónk, akkor nagyon sok ajándékot kaptunk. Volt egy mackó, ami papírhajós pólót viselt, én kaptam a biciklimre papírhajós üléstakarót, grillázsból csináltak papírhajót. Emellett annyi papírhajós nyakláncom meg karkötőm van már, hogy lassan visszaadom nekik, ne csak nekem adjatok. Rengeteg dolgot kaptunk már, felsorolni sem tudom. Volt olyan, hogy az általános iskolások annyira rákattantak, hogy egy zsáknyi papírhajót vittünk haza koncert után, ez mindenhol ott van.
Említetted, hogy Bródy Jánostól is kaptatok dalszöveget.
Igen, 2 évvel ezelőtt találkoztunk vele egy téli szürke estén. Aztán a találkozó után két napra elküldte a Nem voltál jó dalszövegét. Őszintén szólva nekünk elsőre furcsa volt a világa, de az ő szellemisége vezetett minket rá a magyar nyelven való éneklésre és szöveg írásra, úgyhogy nagyon hálásak vagyunk neki ezért. Aztán mikor felénekeltük a stúdióban, utána értettük meg ezt az egészet, és hogy az ő személyisége milyen, mitől Bródy a Bródy. A második lemezre a Hajnali láz című dalt írta, ami nekem nagyon nagy öröm volt, hogy pont ezt a címet adta neki, és hogy erről szól a dal. És ismét, mint az első lemeznél, feldolgozhattuk egyik régebbi dalát, ez idén az Engedd, hogy szabad legyek című dal lett. Hatalmas megtiszteltetés, hogy vele dolgozhatunk.
Egy másik interjúdban említetted, hogy az István, a királyon nőttél fel. Tudnál mesélni róla, hogy ebben mi fogott meg, miért szeretted meg?
Elváltak a szüleim, és gyerekként nagyon sokat ingáztam Fonyód és Kaposvár között. Apukám kezdett el régi Deák-Billt meg Zoránt, hasonlókat mutogatni a kocsiban. Az utazások mindig a zenéről szóltak. Egyik alkalommal megmutatta Sebestyén Márta részét ebből a darabból, én pedig érdeklődtem, hogy ki az, aki énekel. Felvilágosított, hogy ez az István, a király című rockoperából van, mellesleg én Fonyódon a Szent István utcában lakom, úgyhogy úgy döntöttem, megnézem, mi ez. Megmutatta nekem azt a felvételt, ami Erdélyben játszódik, egy fantasztikus gárda adta elő a darabot, az erdélyi magyarok pedig megőrültek rá. Abban a pár órában több száz kilométerre innen látsz egy fantasztikus összefogást, együtt éneklést, te pedig érzed a magyarságodat, ez engem nagyon megfogott. Én meg nyilván Réka akartam lenni, mint minden lány, ez egyértelmű. Aztán mikor találkoztunk Bródyval fura módon egyáltalán szóba sem jött a darab, hanem ő ránk volt kíváncsi, mi pedig rá, az életére, a sikereire, és ez teljesen független volt a zenétől.
Budapest „romlottságától” függetlenül milyen szépet találtál a városban?
Engem a mai napig felháborít, hogy nem vesszük észre, hogy csodaépületek vannak itt. Lenyűgöz, hogy az utolsó kis pincéből is ki lehetne hozni egy olyan helyet, ami a külföldieknek is tetszik. Gyönyörű és feledhetetlen, hogy milyen ételeink vannak, a legutolsó kis nokedli szemig szerintem fantasztikus a konyhánk. Hiába kezd fellendülni a fast food meg a street food, de fel kell ismerni és büszkének kell lenni arra, hogy építkeztünk, milyen kultúránk van. Egy nagyon kicsi országba koncentrálódik egy kicsi zenei piac, kicsi adással, de ez az adás sokkal többet ad, mint egy dalszöveg, amiben hatezerszer szerepel a love, de nincs mögötte semmi, a magyar nyelvben pedig ezt sokféleképpen ki lehet fejezni. A Hősök tere mellett lakom, és minden nap találkozom turistákkal, rajtuk veszem észre, hogy mekkora csoda ez a város.
A végére tudnál mondani pár dolgot, ami az utcazenéléshez elengedhetetlen?
Ehhez szerintem nem szabad prűdnek lenni, mert ott tényleg „meztelen” vagy az emberek előtt. Én jobban izgulok utcazenéléskor, mert ott annyira közvetlen kontaktot kapsz a közönségtől, hogy a legapróbb rezdülésig mindent azonnal meglátsz és megérzel az embereken, és ez félelmetes. A színpad ad egy kis biztonságot, egy kis bázist, ami elkülönített tér a közönségtől, mint az állatkertben, ahol az üveg mögött nézik a kisállatokat. Néha én is hasonlóan érzem magamat, de mégis ez nyújtja a biztonságot. Az utcazene nálam néha egyenlő az alázattal is a közönség felé, amikor két telt házas koncert helyett csak egyet vállalunk be, hogy mellette még ki tudjunk menni az utcára zenélni, és azok is lássanak minket, akik nem tehetik meg, hogy koncertjegyre költség a zsebpénzüket.
