A pszichoanalízis és az őszinteség – Szőnyi Gábor analitikus előadásán jártunk

Laikusként, ha nem is vagyunk teljesen tisztában a dolog lényegével, nem szabadna azt gondolnunk, hogy a pszichoterápiás analízis csupán néhány meghallgatás, beszélgetés, ahol a kezelt megkönnyebbül, a terapeuta pedig pénzért társalog. A őszinteség várható és meglepő nehézségeiről beszélt Szőnyi Gábor terapeuta a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület és az Alexandra Pódium közös eseménysorozatán, a Freud Cafén. Az előadás címe: Őszinte lehetek! Lehetek őszinte?

Vajon a pszichoanalízis melyik félnek jelent nagyobb belső munkát,
a hallgatónak vagy a beszélőnek?

Nem olyan egyértelmű a válasz. Nem is kell annak lennie, ugyanis mindkét féltől nagy energiákat igényel a feltárulkozás és befogadás. Szőnyi Gábor kiemelte, hogy ha őszinteségről beszélünk a pszichoanalízissel összefüggésben, akkor egyrészt ellentmondásokba ütközünk, másrészt külön kell kezelnünk a fogalom tartalmát a terapeuta és a kezelt oldalán. Megnézzük, hogyan közelítette meg a témát a szakember a részben laikus közönség számára, milyen megkerülhetetlen elemekkel kell szembenézni egy kapcsolatban analitikus és páciensei között.

A szakma tisztában van azzal, hogy az abszolút igazmondás közel lehetetlen vállalkozás, mégis ez a cél és egyben munkaelv, ami már rögtön egy paradoxon. Fontos belegondolni, hogy nem csupán igaz és igazra törekvő szavakról szól mindez, hanem nonverbális kommunikációról, valamint érzelmek és viselkedés valódiságáról is. Megjátszás, elhallgatás, ellentétes hanglejtés stb. – egyik sem szokványos hazugság, de biztosan ismerősek a mindennapok társas szituációiból, akár mástól, akár magunk részéről.

De miért is lényeges törekedni arra, hogy egyre inkább tisztába kerüljünk önkifejezésünk miértjeivel, mozgatórugóival?

Ehhez átugrunk az expresszióról az impressziókra: ahogy kifelé is többrétegű, összetett csatornarendszeren kommunikálunk, úgy befelé is több dimenzióban fogadunk be ingereket, benyomásokat. Egy roppant komplex érzékelési folyamat zajlik minden egyes helyzetbe lépéskor, akár megszólal valaki, akár nem; ezt alaphangulatunk, közérzetünk változása jelezheti. Azonban általános tapasztalat, hogy a beérkező inputnak csak töredékéhez férünk hozzá tudatosan, ha egyáltalán hozzá akarunk. Annak hatékonysága márpedig fokozható, sőt kulcselem a tudattalan tartalmak (rejtett érzelmek, motivációk, automatizmusok stb.) felkutatásában mind a jelent, mind a közeli vagy távoli múltat illetően. Az árnyékot nem lehet nem figyelembe venni, a “radír mód”, azaz a nem beszélünk róla, nem gondolunk rá önveszélyes hozzáállás, fokozott mértékben elszigetel a valódi őszinteségtől, semmiféle megoldáshoz nem segít hozzá.

A pszichoanalízis céljai között szerepel tehát a tudattalanhoz, a tudatosan nem megélthez vagy tagadotthoz való hozzáférés oly módon, hogy társas szituációban történjék a megvitatás, mert kiemelt jelentőségű a szakember figyelme és időnkénti reakciója. A befogadó speciális technikája az egyenletesen lebegő figyelem, amely során megosztva, de párhuzamosan figyeli a beszélő által mondottak tartalmát és tónusát, valamint saját érzéseit, gondolatait azokkal kapcsolatban. Kritikus része, hogy mi az a pont a beszélgetésben, amit már nem fogad be. Hiszen a meghallgatónak is lehetnek korlátai, és ezzel adott pillanatban szembesítenie is kell a beszélőt! A beszélő részéről a szabad asszociáció jelenti az őszinteség mikéntjét, melyben vállalja, hogy szóbeli keretek között, előre lefektetett szabályok szerint ugyan, de a tartalmat illetően szabadon kitárulkozik. Itt is saját korlátaival találkozik nem egyszer, amikor elér olyan pontokat, ahol ezt már nem érzése van. (A lebegő figyelemnek mint módszernek félreértése: amikor nyomozásnak gondolják.)

Nehézségek a páciens és az analitikus térfelén

Szőnyi megkérdezte a közönséget, ki az, aki nehezebben tárulkozik fel, és ki az, akinek a mindent befogadás a nagyobb kihívás. A tartózkodások miatt nem lehetett egyértelműen eldönteni, de a felemelt kezek közt hasonló volt az aránya a két típusnak. Elképzelve eldönteni egyáltalán nem könnyű, valószínűleg ezért nem válaszolt mindenki.

Tovább nehezíti a korlátlan őszinteségre irányuló törekvést, hogy sok fajta kétely merülhet fel:

Meddig mehetek el; milyen alapon legyek őszinte mással?
Valóban arról szól-e a beszélgetés, amiről akarjuk, hogy szóljon?
A megértés gyakran utólagos; miért nem valósidejű?
Teljesíthető elvárás-e egyáltalán, hogy abszolút őszinte legyek magamhoz?

Megjelenik a késztetés is, hogy olyannak szeretném, hogy lásson engem, amilyennek én látom szívesen magam. Ezen a ponton azt sem szabad elfelejteni, sokunknak egyáltalán nem egyszerű munka feldolgozni azt, ahogyan hallanak, látnak, érzékelnek minket – ez egyfajta zajt is kelthet a kommunikációban, amit mindkét félnek ki kell tisztítania, ha nincs meg a közös megértés. Gondoljunk továbbá arra a problémára, amit a közbeszéd szelektív hallásként ismer: mit hallok meg és mit nem.

(Veiszer Alinda ezeken kívül felhozta még első kérdésként az önámítás jelenségét mint ál-őszinteséget. A szakember szerint nem az az elsődleges, hogy azonnal valódi őszinteséget érjenek el, hanem az ahhoz vezető út megtétele; az asszociáció akkor is működik és idővel kiteljesedik, ha a kezeltnek önbecsapó elképzelései vannak kezdetben. A kiindulási alap, hogy amit a páciens állít, azt ő valóságnak éli meg. Jó esetben nincs szó szándékos hazugságról, hiszen az teljesen értelmetlen volna…)

A kételyeken kívül ott vannak a félelmek is:

felvállalom-e felbukkanó érzelmeim intenzitását (itt már nem is a konkrét érzelem kelt aggodalmat, hanem annak esetleges hevessége, főleg akkor, ha nem egyezik eddig ismert természetemmel, ráadásul közben “a doki egyenletes és nyugodt”…)
szégyenteljes emlékek felidézése
tartok attól, hogy megbántok valakit, sőt hogy elveszítem
veszteség: valakiről, egy részemről, akiről azt hittem, én vagyok, mégsem az

Ennyi lenne a terapeuta dolga: elméleti alapozás után tanuljon meg szakszerűen hallgatni és reagálni?

Közel sem.

Sigmund Freud a 20. század elejére a hipnózis kezdeti eredményein túlmutatva az álomfejtésben találta meg a tudattalanhoz vezető leghatékonyabb utat, ennek megfelelően önmagát is analizálni igyekezett, mígnem rájött: egyedül nem megy, mindig lesznek korlátok, megtorpanások, elakadások. Egy másik ember szükséges a hatékony elemzéshez. (Az előadó nem mélyedt bele, de elárulta azt is, hogy a kölcsönös analízis, avagy egymás elemzése, amivel Freud tanítványa, Ferenczi Sándor egykor kísérletezett, különböző okok miatt nem működőképes.)

A pszichoanalitikus őszinteségének szakmai megjelenése: az önanalízis. Az erre való képesség és hajlandóság az analitikus szakmai kompetenciájának alapfeltétele. Kiépítéséhez évek munkája szükséges, és a gyakorlat nem ér véget. Valójában ez olyan dolog, amit folyamatosan élete részévé kell tennie. Nem kivétel ez alól az a spontán “helyzetgyakorlat” sem, amikor a kezelés közben hirtelen felbukkanó, kikerülhetetlen érzésről be kell számolnia annak, akit éppen meghallgat. Csoporthelyzetekben többszöröződik a kockázat, itt úgynevezett árnyékkapcsolatokat említett Szőnyi.

Az analitikusnak továbbá képesnek kell lennie kezelnie azokat a helyzeteket és kialakuló viszonyulásokat, amelyek a terápia közben hatnak a kezelt irányából és irányába, akár oda-vissza. Az érzelmi kötődés bár nem probléma, feltárás és megbeszélés mellett keretek között kell tartani, hogy az analízis hatékony maradjon.

Meg kell említeni még az analitikus helyzetet, vagyis azokat a körülményeket, amelyek a biztonságos, megnyílásra alkalmas helyet és légkört jelentik mind a terapeuta, mind a páciens számára. A szakembernek ugyanúgy szüksége van a számára megfelelő atmoszférára, mint kezeltjének.

Akkor tehát lehetek őszinte?

Ahogy az előadásból tömören, de lényegre törően kiderült, az analízis célja az életminőség javítása azáltal, hogy tisztább látásra, mélyebb önismeretre tesz szert a “beteg”, aki korábbi – elfojtott emlékek rejtett hatásaitól megzavart – életéhez képest kiegyensúlyozottabb, örömre fogékonyabb, tetterősebb lesz, világlátása megváltozik. Ám akárcsak a többi, valóban működő gyógymód, erőfeszítést, kitartást, bátorságot igényel – és kezdőlépése maga a hajlandóság a szembenézésre, találkozásra egy másik valónkkal, akit nem feltétlenül ismertünk addig. Megéri teljesen megnyílni magunkkal szemben, ugyanakkor, talán kissé meglepő módon ehhez valaki más is szükséges. A közönségből elhangzott egy kérdés, kifejezetten Szőnyi Gábor véleményére vonatkozóan: érdemes-e hosszú távon őszintének lennünk? Bár az analitikus válasza nem azonnal született meg, mert elsőre senkinek nem volt egyértelmű, milyen szempontból kíváncsi erre a hölgy, az végül tisztázódott: