Rönkre menni jó. De nem mindegy, hogyan! Felfedeztem valamit fahasítás közben. A jelenség neve, nézd csak, így nézne ki angolul: lumbersexual mindfulness. Ám, mivel itt nem a külsőségeken lesz a hangsúly, ha kedvem tartja – márpedig erősen tartja –, bátran illetem e kor- és népszerű elemekből álló szókapcsolatot úgy is, hogy
TUSKÓJELENLÉT.
Ez most már – új kedvenc szavam – egy objektiváció. Jelentése és jelentősége velem együtt érvényes és szűnik meg. Azaz szűnne, ha nem írtam volna le. No, pici túlzás azért odakapaszkodott a lényeghez…
Szóval fogom a majd’ egyméteres baltát, és küldöm bele a rönkökbe, mert jelen pillanatban nincs meg bennem az a képesség, hogy elképzelem a henger alakú, vastag kuglit darabolva, amire az felnégyeli magát. (Álomban biztos menne, de az is csak gyakorlással. “Elsőre senkinek sem sikerül”.) Mennyivel jobb látni, hogy
- szándék (kedves rönk, szétkaplak),
- akaraterő (izmok, kezek és szemek, küldetés van!)
- kitartás (fél köbméter lett – maradhat?)
hozza meg a kívánt, avagy képzelt eredményt. És mennyivel borzalmasabb érzés, amikor ezek közé belső zaj furakodik, hogy szétziláljon mindent, ami egybe tartozik. Na, ekkor jön az éberség. Rajtakapni mindet, és legközelebb nélkülük figyelni.
Mert ugye itt arról van szó, hogy ezt lehet élvezni, ha ráérez az ember, csak ugye az az ember nem fog ráérezni, ha a figyelmének épp szétszóródni van kedve. Például:
…Megnéz, céloz, tuskó közepe, baltát fölé tart – hátrahajt fej mögé, lendít előre, miért nem vettem ki elég kápét az ATM-ből?! már megint elbalfa- …hú, baszki, térdnél érzek valamit… – ijjnye, na, a szerszám meg megy magától – hát ez beleragadt a fába. Pedig de becéloztam. Na szép. Akkor újra! Csak előbb ki kéne szenvedni belőle… nem igaz, kicsúszik a markomból, azt’ dől az egész, fástul… úristen, cica, mi a francot keresel itt, pont most, hát szétvisz a hasítvány!!! …atya ég, ennek kelleni fog vagy nyolc sújtás… Szünet? Kávé?
Ugyanez favágószexuális éberségben:
Megnéz, tuskót elforgat, görcs nem lehet útban – a szem kiméri a csapás helyét, baltafej fölé lebeg, távolság a fától fixálva – bal kéz a baltafejhez közelít, megemel, szerszám hátrahajt, bal kéz visszacsúszik rajta hátra, tartás a nyél végén – lélegzetvétel, térd berogyaszt, tekintet végig a rönk közepén, enyhe térdrugó, balta indít hátulról – izomerő és rugózás együtt, lendít, baltafej elhagyja a felsőtest tengelyét, zuhanás a gravitációra bízva – ráhúzás: újabb erőkifejtés a rönk fölött, csapás a repedésben vagy a középponton. Hasadás. Balta megtámaszt, friss rönk az alaptuskóra. Ismétel. Izzad. Ritmusban marad.
Néhány másodperces művelet, de rengeteg tényező, ami koncentrációt igényel. Minden egyes mozzanat és körülmény a testemen belül és vele kapcsolatban tudatos figyelmem gondozásában áll, mégpedig a tuskó és a baltafej közötti szűk térben, mely egyben a koncentrációs mező keskeny útja. A gondolatváltakozás ezen az úton halad, és mindig egyik következik a másikból, idegen objektum nem térhet be. A részcélok (testi és eszközbeli feladatok) összeszerveződnek, mialatt a fő cél tökéletesen egyértelmű: ideális érkezést biztosítani a balta fejének úgy, hogy minél kevesebb erőkifejtéssel járjon adott rönk felezése. Amatőr, de testérzetekre és faviselkedésre figyelő technika ez, mely edzi a figyelmet is.
A legszívósabb tuskók a kitartás próbababái. Belevág mélyen, de benne is ragad a balta, kihúzni lehetetlen és értelmetlen, ezért muszáj továbbhasítani. A nyéllel és a gravitációval el kell érni, hogy a balta fejének csapódjon neki a makacs rönk. Vagyis fástul felemelni magam mögé… és aztán az egészet az alaptuskóhoz vágni. A súly a balta többszöröse. Nehéz a lendítés – de a hasítás folytatódik minden zuhanáskor, hogyha becsapódáskor tényleg a tompa vasrész van lent, és a rönk néz felfelé. Az él pedig belé.
A macska eközben másfél méterre az események sorától, röpködő rönkdarabok zajában és terében, békésen összegömbölyödve alszik a dolgozó ember mellett, a tuskójelenlét megnyugtató mezejében.
.
Képek forrása: a szerző (macskafotó); nosotras.com; dimifashionworld
