A szerelmet sokféleképp értelmezik, de az általános felfogás szerint valami olyasmi, amit nem tudsz irányítani; az csak úgy megtörténik, és onnantól kezdve a másik prioritássá válik, átszerveződik az egész világod. Ilyenkor hajlamos az ember sokkal könnyebben feladni az elveit, elhanyagolni az élete más területeit. Kisebb-nagyobb mértékben úgy viselkedni, mint egy függő – bár nyilván, egy szakember vitatkozna ezzel a laza kategorizálással. Mégis, nem hiába mondják, hogy a szerelem olyan, mint a drog.
Kétszereplős történetekben (attól függetlenül, hogy kapcsolatban élik meg ezt, vagy sem) viszont mintha eltűnne a függőség-komponens, és átvenné a helyét ennek a fura szimbiózisnak a legitim valósága. Miért? Kizárólag a résztvevők száma miatt? Ha ez a szimbiózis működőképes, akkor miért van annyiszor csúnya vége a rózsaszín ködös időszaknak? Nem lehet, hogy a rendszerben van valami alapvető hiba – abban, ahogy a szerelemről, a kapcsolatokról gondolkodunk?
Hallottam már szerelmes lelkeket lázadni a gondolat ellen, hogy az érzés idővel alábbhagy és átalakul. ,,Az akkor nem is volt igazi” – mondják ilyenkor sokan. De vajon tényleg erről van szó, vagy csak áltatjuk magunkat? Mi van, ha a szerelem és a társfüggőség között vékonyabb a határvonal, mint hinnénk… és mi van, ha a ténylegesen boldog, elégedett párok (már) nem szerelmesek ilyen értelemben – azaz nem függők? Azt jelentené mindez, hogy kapcsolatuk szürkébb, kevesebb?
Életem legboldogabb kapcsolatát a létezhető leglogikusabb és legracionálisabb keretek közt éltem meg. Pont ezért volt boldog. Nem kíséreltünk meg olyat adni egymásnak, amit nem lehet, mert magunknak adtuk meg. Világok vegyítése helyett, ahol egyik komponens általában kiüti a másikat, csupán világokat illesztettünk, ahol illeszkedett. Ez az ember azt mondta nekem egyszer – saját, régóta felismert igazságomnak is hangot adva – hogy ,,nem lehet másik feled, mert akkor az egyik feled elnyomod.” Azt hiszem, azóta sem találtam ennél ütősebb megfogalmazást a szerelem problematikájára.
Hogy mit is nevezünk akkor szerelemnek, vagy érdemes-e bárminek is nevezni azt a közös ,,vendégutazóságot”, amit pillanatok formájában el lehet itt, a Földön tölteni másokkal, nem szeretném tovább firtatni. Úgyis mindenkinek megvan az ehhez kapcsolódó saját története, egyéni helyzetek, egyéni megoldásokkal. A szabadságunk része az is, hogy eldöntsük, akarjuk-e logikusan megközelíteni ezt a kérdést, vagy inkább hagyjuk magunkat sodródni. Amíg döntésünk nekünk megfelel, nincs gond.
Képek forrása: pexels.com, steponerehab.com, pixabay.com
