Ki a fene akar gyereket?! – Kétségek kereszttüzében - Frappa Magazin

Épp egy “zseniális” anyuka őszinte beszámolóját sikerült elolvasnom, a kismamaság igazi oldaláról. Mit ne mondjak, nem kellett volna. Egyébként is hadilábon állok a gyerekvállalás (önmagában már ez a szó is… a fene megette a szóhasználatunkat) kérdésével, de a – idézek – “bepálló mell” és a “szétszakadó pina” nem tartoznak a csábító körülmények közé…

A társadalmi nyomás még egyébként is érezhető: szüljél már b*zmg! Elmúltál 30, és még nem vágytál soha gyerekre?! Hidd el meg fogod bánni, ha majd öregen nem szaladgálnak körülötted az unokák! Ezt egyébként egy 18 éves fiú mondta, kicsit el is kerekedett a szemem, hogy ez a gondolkodás már ilyen korban, és hogy még mindig kiütközik – ékes bizonyítéka, hogy jól megy a nagy, össznépi agymosás: nő vagy? Szüljél, mer’ ez a rendeltetésed, megbánod később, ha nem teljesíted be biológiai és evolúciós végzeted… Köszi szépen. És ott van az anyák napja… Akkor sokszorozódnak és megerősödnek a kétségeim.

Eddigre kiderült, csekélyke esélyét látom annak, hogy valaha anya legyek. Elképzelni persze el tudom, néhanap, mikor olyan férfi volt az életemben, el is játszottam a gondolattal, amúgy romantikusan. Láttam, hogy majd a mellkasán nyugtatja a babát, hogy békésen otthon szülök, vagy egy nőközpontú születésházban. (Nagy valószínűséggel nem Magyarországon, hogy ne legyen még több felhajtás az ÉN szülésem, és az ÉN várandósságom körül, amiről MINDENKI MÁS jobban tudja milyen, és hogyan, és minek, és mikor kéne történnie…) Ahogy elvisszük kirándulni a legalább három, négy gyerekünket, ahogy a férjem vigyáz rájuk, mikor én a könyvemmel túrázok, ahogy még korábban könyvírás közben a hátamra kötött hordozóban pihen békésen a gyerek…

De aztán mindig jön a valóság, és kíméletlenül pofán csap. Barátnők szülésélményei: a doki rákönyökölt a hasamra, és kipréselte belőlem a gyereket, járni is alig bírtam a vége felé, rágondolni sem bírtam a szexre, nehogy újra teherbe essek és végig kelljen ezt csinálnom… Felemelő ezeket hallgatni… Aztán persze ott volt anyám esete, akiben a jó doktorok valami szivacsot hagytak benn az öcsém születése után. Anyám majdnem ottmaradt a lázban.

Azért vannak jó példák is: mindenki kedves volt a kórházban is (azóta három gyerek anyukája), otthon szülte az ikreit, akik makkegészségesek, és igazi életrevaló ördögfiókák. Ja, az anyjuknak azóta is egészséges szexuális élete van, szóval még ez a szétszakadó, tönkremenő pina-dolog is kísértethistóriának tűnik, amikor őt hallgatom.

Sajnos nem mindig őt hallgatom. Hallgatom helyette a mindenféle médiákból ömlő agymosást, ami hatással van már a serdülő fiúkra is, ha csak rájuk lenne… De hatással a többi nőre, akik szintén tudnak olyanokat mondani: “Ó, hát hazajöttél külföldről, de minek, akkor most mindent elölről kellett kezdened.” – pedig volt egy stabilnak tűnő párkapcsolatod, már rég szülhettél volna, ó, már kettőt is… hála Istennek, ezt nem teszik hozzá, de nem maradnak el a szánakozó arcok, hogy én most itt, és pasi, meg gyerek nélkül, ráadásul egyetemre járok, ráadásul ki tudja valaha akarok-e egyáltalán gyereket, pláne pasit…

Jól látod, baromi dühös vagyok! Ez most nem a motiváló posztok egyike, a ne add fel, légy erős, lesz ez még így se írások tömkelegét gyarapító sorok megtoldása. Ma nem vagyok erős, nagyon is gyenge vagyok. Kilátástalannak érzem az életem, fogalmam sincs hogyan tovább, és csak mechanikusan tartok ki, mert ha feladnám, az még ennél is rosszabb lenne. Persze, amikor a szétdobált ruháim közt ülök a padlón zokogva, és arra gondolok, hogy semmim nincs, hogy cseppet sem az életkoromnak megfelelő időben és helyen tartok azon a bizonyos életegyenesen, akkor sokkal valószerűbbnek tűnik az öngyilkosság gondolata.

Aztán felállok, nyelek egy nagyot, keresek valami biztatót és visszaülök tanulni, cikket írni, önismeretről olvasni és tanulni. Vissza a megpróbálok megbocsátani a szüleimnek azokért a dolgokért, amelyeket elszúrtak, megpróbálok megbocsátani magamnak, megpróbálok megbocsátani… Mert ha nem megy, akkor hibáztathatok mindig valakit. Mert igen, hibás az mindig van. A szüleimet sem szerették úgy az ő szüleik, ahogy nekik jó lett volna, ha jól szerették volna őket, érzelmileg érett felnőttek lennének, de nem azok. De hát már a nagyszülőket sem szerették úgy, sőt mi több, a nagyszülők nem is szerelemből házasodtak… Ó, azelőtt meg háború volt, idő sem volt szeretni a dédszülőknek, életben kellett egyáltalán maradni… És így tovább. A sor a végtelenig folytatható. Valahogy el kell engednem, de hogy?

Ha megkérdezik, még mindig az a válasz, hogy inkább akarok egyszer, valamikor gyereket, mint nem. De hogy mikor? Pláne kitől…? Nem mintha nem ismernék nagyszerű férfiakat… De előbb meg kéne bocsátanunk egymásnak, mert akkor a mi gyerekünk is élhetne tovább ezzel a fent említett fonallal.

Szóval megannyi kétség… Jó helyen vagyok-e egyáltalán? Azt csinálom-e, amit szeretek? El tudnám-e viselni, hogy a testem végérvényesen megváltozik? Eljárnék-e intim tornára, hogy a hüvelyizmaim visszanyerjék a rugalmasságukat? Szülhetnék-e háborítatlanul? Meg tudnék-e bocsátani a szüleimnek, hogy közelebb kerülhessek a szülővé váláshoz valaha? Marad-e a közelemben olyan férfi, aki tőlem akarna gyereket? Akarnék én egyáltalán gyereket, csak úgy magamtól? Ha nem ömlene mindenhonnan a kinek mit kell, és illik retorika? Mit akarok én egyáltalán…?

Az ilyen napokon, mint a mai, már annak is örülök, hogy nincs székrekedésem (Gyerekkorom óta az van, és a családban sok mindenkinek volt már ilyen, vagy olyan rákja, ehhez a területhez köthetően, szóval gyermeki örömet és megkönnyebbülést érzek, és mindig egy kis megnyugvást: talán mégsem leszek rákos, talán sikerül elengednem az elfojtást…), hogy még mindig képes vagyok arra a képre gondolni, ahol a kincskereső ember nem fordul vissza az évek óta ásott járatban, és megtalálja a kincset, hogy süt a nap és kiülhetek az erkélyre, hogy kijött egy rész a legújabb kedvenc sorozatomból, hogy a barátaim még mindig megvannak, hogy még most is tudok írni.