Édesanyám nagyon szeretett engem. Sok-sok várakozás, remény és fájdalom után úgy vigyázott rám, egy szem gyermekére, hogy az elképzelhetetlen.
Rengeteget foglalkozott velem, tanított, mindenféle felnőttes eseményre magával vitt. A széltől is óvott. Közben megtanított erősnek lenni, illetve végtelenül hinni a magam erejében, az igazságomban, a világ jóságában. 1989-ben együtt mentünk Fényadó tanfolyamra, majd később Agykontrollra és személyiségfejlesztő tanfolyamokra… De én, az édes kislánya, mindig a szárnyai alatt…
Még nem voltam tizennyolc, mikor elvesztettem őt…
Micsoda előrelátás volt tőle, hogy ilyen gyökereket adott! Neki köszönhetem, hogy talpon maradtam. Több, mint harmincszor költöztem ide-oda – és Isten tudja, igazán elég volt már belőle –, mégis, a legcsodásabb költözés talán az volt, mikor Magyarországról Kínába utaztam.
Amikor már nem megy… mégis megyek, pont addig, ameddig kell.
A Shaolin Templomba egy magyar kungfus csapattal utaztam, s tartottam másodmagammal egy Tai Chi-bemutatót, így kezdődött. Végül hónapokra, majd évekre kiutaztam. Csodálatos Mestereim voltak. Shi DeYang Nagymester iskolájába jártam, és „Nagyszakáll” Mestertől tanultam Chi Kungot. Megtöltött egy méretes cserepet földdel és sétálnom kellett vele a templomudvaron hosszú, lassú, széles lépésekkel. Ha túl virgoncnak talált, meglocsolta vízzel. Így visszagondolva, neki is köszönhetem a mostani kitartásom. Amikor már nem megy. Amikor már nem látok ki a szememen, mert az izzadtság belecsorog. Már csak a vérem lüktetését hallom a fülemben, és ha valaki beszél hozzám, már nem jut el a tudatomig. Mégis megyek, pont addig, ameddig kell. Manapság is hányszor előfordul ez, ha más módon is – de erről később.
Aztán a taoista templomokban. Ott tulajdonképp azt tanultam meg talán a legerősebben, hogy merjek bízni magamban, hogy merjek a saját magam mestere lenni. Később Chen ZhengLei Tai Chi Nagymester zhengzhou-i iskolájában tanultam.
“Mígnem Hongkongba kerültem, ahol, láss csudát…”
Életet adtam két gyönyörű kislánynak, és hozzámentem egy skót férfihez – pedig ez az, amire a legkevésbé számítottam. Én, kérem, meditálni akartam egy barlangban a nap huszonnégy órájában, nem pedig „megejtett taoista apácaként” térni haza Magyarországra. Ezt viszont nem bánom, hogy így lett!
Miért jöttem vissza ennyi világlátás után szerelmes Ázsiámból, két kicsi lányommal? Amiatt a csoda miatt, amit Édesanyámtól kaptam.
A világban is sok csoda van.
Amikor szárnyat bont az ember – és azt hiszem, némi egészséges kaland mindenki életébe kell – meg is kell ismerkedni mindazzal a varázslattal, amit a külvilág csak nekünk tartogat… de ahhoz, hogy legnagyobb kalandjainkat akárcsak túléljük, nagyon egészséges gyökerekre van szükségünk!
Nem tudtam volna Ázsiában felépíteni azt az anyai fészket gyermekeimnek, amit mélyen, a szívemben, a sejtjeim legmélyén érzek.
Az otthonnak az a biztonsága, az a melegség, a szeretet, mely sosem fogy ki… ezeket valahogy csak Magyarországon, szülőföldemen van képességem adni. Mintha valami gyökér fizikailag táplálna itt…
(Illetve írtam fönt, hogy a kitartást hogy megtanultam Nagyszakáll Mestertől. Mikor egyedülálló anyukaként már a végemet járom, na, az pont olyan, mint akkor, a vizes virágföldes cseréppel a kinyújtott karjaimban, csípős izzadtsággal a szememben Chi Kung-ozni a Shaolin Templom udvarán…)
Köszönöm a Jóistennek, hogy átélhetem, hogy Anya vagyok, és tehetem ezt itt, azon a földön, ahol születtem…
Hányszor eszembe jutott az elmúlt tízegynéhány évben Ady Endre verse, „A föl-földobott kő”…!
Én, aki világéletemben szárnyalni vágytam, megtanultam szeretni az otthon biztonságát, és nincs más vágyam, mint megteremteni és megtartani azt a meleget, ami hiszem, hogy a gyermekeimnek az Életet jeleni most és mindig.
Ez nekem az Anyaföld.
képek: unsplash.com, pexels.com
szerkesztette: Sebő Katalin
Szeretettel ajánljuk figyelmetekbe Lilla saját Facebook oldalát és honlapját, ahol tovább mesél Nektek a Kínában töltött éveiről, keleti és nyugati kalandokról, tanításokról; megosztja gondolatait az anyaságról és a harcművészetekről.
