Mindannyian keressük az utunkat, életkortól, nemtől függetlenül. Az életünkben számos akadály gördülhet elénk, többször érhetünk sorsfordító “útelágazáshoz”, de akár az életünk is “megbicsakolhat” bármikor. Egyre többször hallunk az élet közepi válságról (vagy akár a saját bőrünkön tapasztaljuk meg), a kapuzárási pánikról nem is beszélve.
A következő 8+1 filmben, illetve sorozatban a legkülönfélébb főhősök szemüvegén keresztül szembesülünk hasonló problémákkal. Egy azonban biztos, hogy mindegyikük egyedi megoldást választ (vagy próbál) azok megoldására…
Amíg John Travolta dönteni tud, ugorjunk neki a listának. Jó szórakozást.
Ja, és most is teljesen szubjektív.
20. századi nők (20th Century Women, 2016)
A történet három különböző korú nő és egyikük fiának kapcsolatát mutatja be. Anette Bening alakítja az 1920-as években született és nevelkedett édesanyát, aki egyedül neveli kamasz fiát a hetvenes években. Mivel 40 évesen szült, és már egy ideje nincs képben a válás miatt az édesapa, ezért megkéri a házukban szobát bérlő Abbiet (Greta Gerwig) és Juliet (Elle Fanning), a szomszéd lányt, hogy tanácsaikkal, könyvekkel, az életükbe való bepillantással tanítsák élni és a nőkkel bánni a fiát.
A történet az útkeresésről szól, és remekül ábrázolja, hogy ez nem szűnik meg azzal, hogy valaki átlépi a felnőttkor küszöbét, sőt sokszor csak onnantól kezdve válik igazán nehézzé.
Három nagyon eltérő személyiségű és korosztályú női alakot kapunk: a már említett édesanyán kívül ott van még a fiatal felnőtt Abbie, aki már dolgozik egy ideje, de még mindig keresi a helyét a világban. Jamie legjobb barátja, Julie eléggé terhelt családi háttérrel rendelkezik, ami miatt igencsak megéli a kamaszkort. Kívülről magabiztosnak és bevállalósnak tűnik, azonban Jamie-ék házába bemászva azonnal lehull az álarc és előtűnik roppant sebezhetősége.
A humorra is ki kell térnem picit. Annyira kedves, intelligens humora van, amit ritkán kapunk sajnos a mai filmekben: a történet a szereplők életének köszönhetően elég drámai, néhányszor tragikus, azonban olyan szépen elfedik a vicces beszólások, párbeszédek, hogy ezt a tényt el is felejtjük. Ha ez az összetevő nem lenne, vagy kevésbé lenne gördülékeny, keserű szájízzel állnánk fel a székünkből, esetleg még pár könnycseppet is elmorzsolnánk a téma komolysága miatt… Így azonban még ráadásul remekül is szórakozunk.
HAIR (1979)
Ha már útkeresés, akkor Milos Forman film klasszikusa sem maradhat ki. Kiskoromban láttam először, és onnantól kezdve nem volt megállás, azonnal a hatása alá kerültem, így kénytelen vagyok minden nyáron újranézni. Elég hosszú ideig még videokazettáról, a technika fejlődésének köszönhetően manapság pedig már hol számítógépről, hol pedig az egyik tévé csatornán. Ha év közben csípem el, akkor is simán ott ragadok, hiába tudom már minden másodpercét és dalszövegét kívülről. Hiszen a Hair megunhatatlan és örök életű klasszikus a szabadságról, az álmaink és a vágyaink melletti kitartásról és a barátságról. Arról, hogy nem mindig szabad beállni a sorba, és van olyan idő, amikor ki kell állni magunkért és az elképzeléseinkért, bármekkora nyomás is nehezedik ránk. Arról, hogy mindig kell lennie szabad választásnak és döntésnek, és az sem baj, hogy ha esetleg rosszul döntünk, mert legalább tanulunk a hibáinkból. Ráadásul olyan emlékeinkből kitörölhetetlen jelenetekkel, mint amikor Berger (Treat Williams) az asztalon ugrálva énekel; az autó egy szerpentint sem a Quimby futtatta fel, a katonák sorozása vagy akár a címadó dal előadása a börtönben.
VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (2014)
Reisz Gábor rendezése generációs film, mégpedig a mai 20-as 30-as éveik elején járó fiatalokról/nak szól. Azoknak, akik bizonytalanok a jövőjüket tekintve, akik nehezen hagyják el a biztonságot jelentő “mamahotelt”, és akik nagyon nem tudják, hogy mit kezdjenek magukkal, akik nem találják a helyüket idehaza és esetleg azon gondolkodnak, hogy külföldön folytatják. Főhősünk a szürkénél is szürkébb Áron, épp egy szakítás után van és ráadásul bölcsészként még munkát sem talál.
És hogy miért is szerethető film? Azért mert mindezt kellő esetlenséggel és humorral képes kezelni, ráadásul Budapest nyújtja mindehhez a hátteret.
Született július 4-én (Born on the Fourth of July, 1989)
Oliver Stone Vietnam-trilógiájának második darabja, Tom Cruise életének talán legjobb alakításával. Igen, bizony.
A valós történeten, a háborús veterán Ron Kovic életrajzi írásán alapuló filmet a rendező már a hetvenes évek végén le akarta forgatni, ám végül a stúdiók lefújták az egészet, így kútba esett az ötlet. Stone majd’ 10 évig a fiókban tartotta a tervet, mígnem a Szakasz című filmnek köszönhetően megnyíltak előtte a kapuk, így beválthatta Kovicnak tett ígéretét, miszerint méltó filmet készít az életéről.
A film úgy nagyjából 20 évet ölel fel, 1956-tól 1976-ig, a középpontban az Amerikai Függetlenség Napján, azaz július 4-én született Ron Kovic áll. A jó tanuló, élsportoló srác életének tragédiája akkor kezdődik, amikor megjelenik az iskolában néhány toborzó a tengerészgyalogságtól, ő pedig gondolkodás nélkül jelentkezik. Miért is ne tenné? A csapból is az folyik, hogy Amerika veszélyben van a kommunista világuralmi törekvésektől és ezek csak úgy állíthatóak meg, ha az amerikaiak felveszik velük a harcot, így pedig azonnal a vietnámi pokolban találjuk magunkat a főhősünkkel egyetemben.
Kovic 1968 januárjában, egy tűzharc során súlyosan megsebesült és mellkastól lefelé megbénult, mégis sokáig kitart elvakult hazaszeretete mellett, csak hazatérése után pár hónappal változik meg ez. Otthon rádöbben, hogy mindenki éli a saját életét, főiskolára mentek a régi barátok, mintha semmi sem történt volna, és senkit sem érdekel egy olyan háború ami Amerikától ilyen messze van. Az emberek a veteránokat leköpik és lenézik, a kormány pedig egyszerűen nem vesz róluk tudomás, inkább a szőnyeg alá söpri őket.
A film legfontosabb kérdése ekkor merül fel:megérte-egyáltalán a hazáért feláldozni a testi épségét és így az életét?
A szüfrazsett (Suffragette, 2015)
1912-ben, 2 évvel az I. világháború kirobbanása előtt egy majd’ 50 éve zajló mozgalom érte el a csúcspontját, amelynek a női választójog elnyerése volt a célja. A szüfrazsett című filmnek köszönhetően ennek a küzdelemnek az angliai betetőzésébe kapcsolódhatunk be.
Történetünk főhőse Maud Watts (Carey Mulligan), aki egy mosodában dolgozik. Egyik nap szemtanúja lesz ahogyan nők kövekkel, téglákkal kirakatokat dobnak be, a tüntetők között pedig meglepetésére ott látja egyik munkatársát is. Ekkor még nem tudja, hogy kik azok a szüfrazsettek (többek között Helena Bonham Carter és Meryl Streep) és hogy miért harcolnak. Kezdetben ugyan vonakodva, de lassan azonosul az üggyel, és ráébred, hogy harcolnia kell a jogaiért és az emberi méltóságáért a munkahelyén és a férfiak uralta világban egyaránt. Maud eleinte csak az események szemlélője, azonban a különböző történéseknek és személyeknek köszönhetően egyre mélyebben szippantja magával az egyenlőtlen és kilátástalan harc. A mozgalom iránti elkötelezettsége többször próbára tétetik – tanúskodnia kell a parlament előtt egy törvénymódosítás kapcsán, utcai csetepatéba keveredik, sőt, többször börtönbe is kerül.
A filmtörténelmen végignézve megállapítható, hogy Sarah Gavron rendező (A muszlim asszony) és Abi Morgan forgatókönyvíró (A Vaslady) munkája hiánypótló, hiszen a női egyenjogúságért harcoló mozgalomról ezidáig még nem készült film, szemben például a feketék polgárjogival. Az alkotók nehéz helyzetben voltak, hiszen a céljuk egy olyan film volt, amely szélesebb rétegekhez jut el és messziről elkerüli a propagandára jellemző vonásokat. Mondanivalóval rendelkező, élvezhető filmet akartak készíteni, ami átélhetően mutat be egy történelmi korszakot és annak fontos szereplőit. Nos, szerencsére ez mind sikerült.
A film nagyszerűsége abban rejlik, hogy feminista kirohanás helyett majdnem objektív képet kapunk a szüfrazsettekről, a hihetetlen energia és tenni akarás mellett résztvevők kétségeit és a mozgalom árnyoldalait is bemutatja. A korrajz és a hangulat is remekül sikerült, igazi kosztümös filmmel van dolgunk, mely egész szerethetőre sikerült.
Mechanikus narancs (A Clockwork Orange, 1971)
Anthony Burgess megfilmesíthetetlennek tartott regényét Stanley Kubrick az eredeti mű sajátos hangulatát megőrizve, rendkívüli képekkel, hangokkal, hangulattal és nyelvezettel vitte vászonra (a forgatókönyvet is ő írta). A brutális bűnözőnek, Alexnek (Malcolm McDowell elmondhatatlanul zseniális alakításában) a saját szavaival ismerjük meg a sztorit, ő a film narrátora. A történet előrehaladtával furcsa mód úgy fogunk érte aggódni, mint egy jófiúért, pedig nagyon távol áll attól, hogy ezt mondhassuk rá. Kubrick zseniálisan nem helyezi el az időben a filmet, így nem tudjuk, hogy a közeli vagy a távoli jövőben mutatja-e be Angliát. A történet húsba vágó, és ha van elég erőnk végignézni a roppant erőt próbáló alkotást, akkor egy igazi filmtörténeti klasszikusra akadunk.
Az ábrázolt erőszak teljesen stilizált, álomszerű, abszurd.
A világ, amelyet bemutat egy jövőbeni társadalom, amelyben erkölcstelen hedonista fiatalok uralják az utcákat, az idősebb generáció visszavonult a zárt ajtók mögé és a rendőri állam már nem tartozik elszámolással senkinek. A filmben a politikai szélsőségek bemutatásánál is nagy gonddal járt el a rendező. Kubrick a belügyminisztert egyenesen a náci propaganda miniszterről, Goebbelsről mintázta.
Derült égből család (Life Unexpected, 2010-2011)
Lux 2 nappal a 16. születésnapja előtt bukkan fel a vér szerinti szüleinek életében azért, hogy azok a nagykorúsítási kérelméhez lemondjanak szülői jogaikról. Az anya a helyi rádió reggeli műsorát vezeti vőlegényével, míg az apa egy bár tulajdonosa, és egyébként főállásban minden estét átmulat. A lány a bíróságon már azt hiszi, hogy nyert ügye van, azonban a szülők felbukkanásával a bíró úgy dönt, hogy nem hogy nem nagykorúsítja, hanem a szülei gyámságára bízza őt.
Mindhármuk (illetve a közeli hozzátartozók, barátok) élete ettől fogva teljesen megváltozik. Nem csak a szülők, de Lux is próbál beilleszkedni a diszfunkcionális családba, azonban nagyon nehezen nyílik meg: kísérti a 7 különböző helyen átélt év; az, hogy a téli bálon fogant és az apja nem is tudott a felbukkanásáig a létezéséről; az édesanyja pedig sosem gondolkodott el azon, hogy megtartsa. Cate és Nat pont ugyanannyi idősek voltak akkor, mint most a lányuk, de ez nem azt jelenti, hogy felnőtt fejjel ők az érettebbek, és nem Lux.
A sorozat azt mutatja be, hogy a különböző élethelyzetben levő emberek hogyan próbálják megtalálni a megfelelő utat; saját magukat és az életcéljaikat. Lux barátainak köszönhetően más gyámságban levő tinik napjaiba is betekinthetünk, és az is kiderül, hogy milyen egy nevelőotthonban/szülőknél felnőni.
Kánikulai délután (Dog Day Afternoon, 1975)
A film egy 1972 augusztusában megtörtént bankrablást dolgoz fel. Sonny (AL Pacino), Sal (John Cazale tragikusan rövid életének talán legjobb alakítását nyújtja) és egy másik, a dolgok előrehaladtával elslisszoló férfi pont azután akar kifosztani egy bankfiókot, hogy elvitték onnan a pénz nagy részét. Ráadásul a rendőrség is hamar a helyszínre érkezik. Patthelyzet alakul ki, folyamatos tárgyalások, túszejtések és telefonhívások követik egymást, Sonny és Sal pedig egyre türelmetlenebb.
Sidney Lumet (igen, a a 12 dühös ember is az ő nevéhez fűződik) érdekes ábrázolásmódot választott, ugyanis fogalmunk sincsen, hogy kinek szurkoljunk: nem tudjuk elítélni a két egyszerű, józan paraszti ésszel megáldott tolvajt/rablót, ugyanakkor a bankigazgatóért és a bankban dolgozókért is szorít az ember, hiszen ők nem tehetnek a kialakult szorult helyzetükről.
Az idejét megelőző korrajzból kiderül, hogy miként viselkedik a társadalom egy ilyen eset láttán. Kiváló média -és társadalomkritikát kapunk, olyat, ami bemutatja azt is, hogy egy ilyen helyzetben a legkisebb gesztusnak, tettnek vagy szófordulatnak is döntő jelentősége lehet. Ezért a hangulat végig nagyon feszült, és mivel nagyon kevesen ismerik a valós események kimenetelét, ezért akármilyen történést és lezárást el tudunk képzelni.
Miranda (2009-2015)
Címszereplőnk (Miranda Hart) inkább férfias, mint nőies megjelenésű langaléta, ugyanakkor csupa szív 30-as. Legjobb barátnőjével vezetik a vicces ajándékboltjukat; fülig szerelmes a szomszéd étterem szakácsába (a Lucifer sorozatból ismert Tom Ellis); az édesanyja állandóan ki akarja házasítani (egyik legidegesítőbb szokása, hogy már nem csak este, hanem másnap reggel is rá tud kérdezni, hogy változott-e a helyzet, hátha éjszaka valami csoda történt), illetve a régi iskolatársai is rendszeresen össze akarnak vele járni. Mindezeken kívül állandóan kínos (ám roppant vicces) helyzetekbe keveredik, izgalmában pedig a legválogatottabb hazugságokba.
Miranda Hart nagyon szerethető, és a legjobb fajtájú (angol) humor nagyszerű művelője. Könnyen együtt tudunk vele érezni, hiszen olyan gyarló emberi tulajdonságokat, hétköznapi élethelyzeteket jelenít meg a közel 30 perces részekben, amik egy részében már biztosan voltunk (vagy nagyon szeretnénk letagadni).
Bonnie és Clyde (Bonnie and Clyde, 1967)
Biztosan mindenki emlékszik az idei Oscar-díjátadó hatalmas bakijára, amikor Warren Beatty rossz nevet mondott ki a legjobb filmnek járó kategória kihirdetésekor. Ő és Faye Dunaway nem sokat vannak mostanában egyébként a rivaldafényben, szerepeket is alig vállalnak, de akkor vajon milyen apropóból választották pont őket ki díjátadóknak? Egy nagyon szép kerek évfordulónak köszönhetően, hiszen párosuk leghíresebb filmje idén 50 éves. Igen, igen, már biztosan mindenki tudja a megfejtést…
Pedig eredetileg nem is Dunaway lett volna a női főszereplő, Beatty Natalie Woodot (West Side Story) szerette volna, de ő végül másik filmben vállalt főszerepet.
Bonnie és Clyde nem is mindig párban dolgozott, volt olyan, amikor rajtuk kívül még hárman alkották a bandát, és rendszeresen törtek be bankokba, a rablás, illetve menekülés közben pedig többször öltek embert is, ha úgy alakult a helyzet. A gazdasági válság sújtotta Amerikában nap mint nap az újságok címoldalára kerültek, milliók láttak bennük népi hőst.
+1 Elefánt (Elephant, 2003)
1999. április 20-a átlagos hétköznapnak indult a Columbine középiskolában, az ebédszünetben azonban tizenkét diákot és egy tanárt mészárolt le lövöldözés közben két, érettségi előtt álló srác. Gus van Sant és néhány diákot, tanárt megformáló amatőr színészeket követő kamerája ezt a tragikus napot mutatja be a nézőknek. A film lassan folydogál: betekintünk egy edzésbe, egy szerelmes pár elkapott pillanataiba, három “plázacica” pletykálkodásainak köszönhetően bepillantást kapunk a diákok és a családjaik életébe, a tanáriba, ahol a tanárok sütögetést terveznek és egy fotós srác portré alanyokat keresésének is szemtanúi lehetünk. Mindezek közben a szörnyű tettükre készülő két fiút is megismerjük, nem is látszik rajtuk, hogy mire készülnek, nyugodtan játszanak számítógépes játékukkal és Beethovent a zongorán.
A rendező nagy erénye, hogy természetes életképekben, helyzetekben mutatja meg az iskola ezen délelőttjét.
Aztán a több táskányi fegyverrel és robbanószerrel felfegyverkezettek az egyik iskolatársuknak a ” húzz a francba, de gyorsan, kapnak a pofájukba” tanácsot adva belépnek az épületbe, Innentől pedig elkezdődik az öldöklés…
Egyébként az esetet Michael Moor is feldolgozta Kóla, puska, sültkrumpli (Bowling For Columbine, 2002) címen dokumentarista formában, és hatásvadászabb módon.
A képek forrása a filmek és a sorozatok IMDb oldala.
Szerkesztette: Zrínyi Lilla
