Volt egy pillanat a 2005-ös Reversal of Fortune című dokumentumfilmben, amikor lélekszakadva vártam a nagy fordulatot. Ted Rodrigue, egy hajléktalan férfi, aki évek óta üdítősdobozok visszaváltásából élt, egy bőröndöt talált az egyik kukában, benne 100 000 dollár (kb. 34 millió forinttal) készpénzzel.
A filmkészítők ajándéka volt ez és egy esély Rodrigue számára az új kezdetre. Az addig hajléktalan férfi hangja hallhatóan megremegett, amikor megtalálta a pénzt és ez volt az a pillanat, amikor még reménykedtem a csodában.
De ami ezután következett, azt nehéz volt feldolgozni.
A gyors hanyatlás
A történet teljesen más fordulatot vett, mint amire számítottam. Rodrigue szinte azonnal elkezdte szétosztani a pénzt hajléktalan barátainak. Bulikat rendezett egy motelszobában, és azzal dicsekedett, hogy drogoktól betépve szexelt egy nővel.
Később, egy bárban megismert másik nőnek, akit szinte alig ismert, több mint 30 000 dolláros (kb. 10 millió forintos) terepjárót vásárolt. A filmes stáb tanácstalanul állt a jelenetek előtt, de forgatás előtt megígérték, hogy nem avatkoznak be a férfi döntéseibe.
A váratlan segítségnyújtás
A történet előrehaladtával karriertanácsadó ült le vele újra és újra. Az eredmény minden alkalommal ugyanaz a frusztráló monológ volt:
„Én csak a jelenre koncentrálok. Csak a jelenben élek.”
Álommunka? „Csak a jelenben élek.”
Részmunkaidős állás? „Csak a jelenben élek.”
A tanácsadó iránymutató kérdéseiben felvillant volna a váltás lehetőse, de Rodrigue minden alkalommal elutasította őket ezzel az egyetlen, makacs mantrával.
Hónapokkal később, amikor már alig tízezer dollárja maradt, Rodrigue végleg otthagyta a forgatást.
Amit a kutatások mondanak
Rodrigue története sajnos nem egyedi. A Menhely Alapítvány kuratóriumának elnöke, Győri Péter kutatásai szerint a hajléktalan emberek ötöde élt valamikor állami gondozásban. Ez azt jelenti, hogy minden ötödik hajléktalan részben azért került az utcára, mert a gyermekvédelmi rendszer nem tudta stabil életpályára segíteni.
A Menhely Alapítvány 2023-as felmérése szerint Magyarországon több mint tízezer hajléktalan ember él, és közülük minden ötödik éhezett. A Február Harmadika kutatócsoport évenkénti vizsgálatai alapján ma már minden negyedik hajléktalan nő volt, és a közösségen belül tízből négy ember hatvan év feletti.
Ezek az emberek gyakran több generáción át öröklődő traumákat cipeltek, alacsony iskolázottsággal, társas kapcsolatok nélkül. A legtöbbjüknek egyszerűen nem volt háló, ami elkapta volna őket, mielőtt zuhanni kezdtek.
A morális dilemmák labirintusa
A Reversal of Fortune kegyetlenül őszinte képet festett a hajléktalanságról, sőt, talán túlontúl cinikusat is. A film szinte kiabált: „Nézzétek, még ez a lehetőség sem elég nekik!” Ez a hozzáállás azonban veszélyes, mert megerősíti azokat az előítéleteket, amelyek szerint a hajléktalanok maguk tehetnek a sorsukról.
Pedig a valóság ennél sokkal árnyaltabb.
Rodrigue történetét látva nem arról volt szó, hogy egy „rossz ember” pazarolt volna el egy hatalmas esélyt. Inkább arról, hogy egy mélyen traumatizált, bizalomhiánnyal küzdő ember egyszerűen nem volt képes a jövőre fókuszálni. Azok a készségek, amelyek az utcán való túléléshez kellettek – a gyanakvás, a pillanatnyi döntések, a rövid távú gondolkodás – éppen azok akadályozták meg, hogy hosszú távon változtatni tudjon.
Mit jelentett ez nekem?
Igen, nehéz volt nem dühösnek lenni Rodrigue-ra. Nehéz volt nem azt érezni, hogy eldobott magától egy életet megváltoztató lehetőséget. De ami igazán frusztráló volt, az nem ő maga, hanem a rendszer, ami idáig juttatta.
A film után könnyű lett volna azt gondolnom, hogy „nincs értelme segíteni.” De ez lett volna a legnagyobb tévedés.
A hajléktalanság gyakran öröklődő, a gyermekvédelmi rendszerből kikerülő fiataloknak pedig csak töredéke talált stabil életutat. A hajléktalan emberek 40 százaléka hitt abban, hogy ki tud törni, míg a 60 év felettiek többsége már beletörődött abba, hogy életük végéig az utcán maradnak. Ez nem tehetetlenség volt – hanem egy mélyen beágyazott, strukturális hiány.
Rodrigue története nem arra tanít bennünket, hogy hagyjuk magukra az elesetteket. Arra mutatott rá, hogy a segítség önmagában kevés, hiszen rendszerszintű támogatásra, hosszú távú kísérésre, és valódi szociális hálóra van szükség.
Százezer dollár nélkül, de egy stabil, támogató közeggel lehetett volna új életet építeni. Százezer dollárral, de mindenfajta segítség nélkül viszont néhány hónap alatt mindent el lehetett veszíteni.
Rodrigue esete szomorú, nyomasztó és felkavaró volt, de nem szabad, hogy ez legyen az egyetlen történet, amit a hajléktalanságról mesélünk. Mert vannak, akiknek sikerült kitörni. Vannak, akik változtattak. És vannak, akiknek csak egy kicsivel több kellett volna: nem pénz, hanem emberség.
Leave a Comment