Az emberek átlagosan 10 percenként háromszor hazudnak – ez lehet egy ártatlan “épp most akartalak hívni!”, vagy “te fogytál, ugye?”, vagy “bennem nyugodtan megbízhatsz!”, és “én is szeretlek, drágám”. Hogy ez a szám túlzás lenne? Nem.
A Massachusetts Egyetem pszichológia professzora, Robert Feldman ugyanis az elmúlt 25 évet azzal töltötte, hogy ezt bebizonyítsa. Feldman e témáról írt könyvében (melynek címe The liar in your life: The way to truthful relationships) bizonyítékokkal támasztja alá, milyen gyakran nem mondunk igazat, és megvizsgálja azt is, mi a hazugság ára, vagy éppen milyen előnyöket kínál.
A legmeglepőbb Feldman kutatásában az, hogy mennyire mindenütt jelen levő dolog a hazugság – olyannyira, hogy legtöbbször észre sem vesszük.
A hazugságok kezdete
A hazudozás már igen korán elkezdődik: totyogóként, 2-3 éves korunk körül megtanuljuk, miként fordítsuk az igazság torzítását saját javunkra. Aztán ahogy múlnak az évek, hazugságaink egyre kifinomultabbá válnak.
Ez egyfajta felkészítés a felnőttek világában való túlélésre, ugyanis Feldman felfedezte, hogy a társadalmilag sikeres emberek sikeres füllentők is. Ugyanakkor a társadalmi előnyök mellett Feldman szerint minden hazugságnak megvan az ára – mind annak számára, aki nem mond igazat, mind pedig annak, aki megeszi a hazugságot.
Miért hazudunk?
Azért hazudunk, mert működik – mondja, Feldman. És azért működik, mert a körülöttünk lévő emberek hazugságokat szeretnének hallani magukról: hogy jól néznek ki, hogy egyetértünk velük, stb. Persze vannak olyan esetek is, mikor azért nem mondunk igazat, mert az valamilyen előnnyel jár számunkra. Tehát a hazugság egyfajta társadalmi taktika, melyet arra használunk, hogy megkapjuk, amit szeretnénk.
A hazugságnak evolúciós gyökere is van – állítja Feldman. Nézzük csak meg az állatvilágot! Ott is fellelhető a hazugság – például az álcázás -, csak legtöbbször nem olyan összetett módon, mint az embereknél.
De mikor a szentjánosbogár jeleket bocsát ki, hogy más szentjánosbogarakat és egyéb rovarokat vonzzon magához, és mindezt azért, hogy aztán felfalhassa őket, ez aztán már egészen összetett hazugság, nem igaz?
A fejlettebb kognitív szinttel rendelkező állatok (pl. csimpánzok, emberszabású majmok) sokféle megtévesztési formát használnak, mivel ezek hatékony túlélési eszközök.
Mikről szoktunk hazudni?
Nálunk embereknél, a kapcsolatainkban a hazugságok általában azért hagyják el szánkat, mert segítségükkel szeretnénk a másik embert jó érzésekkel eltölteni maga iránt – állítja Feldman. Persze azért is szoktunk hazudni, hogy egy adott társalgás gördülékenyebb legyen – “igen, értem”, vagy “tudom, miről beszélsz”, vagy éppen “egyetértek”.
Aztán persze vannak öncélú hazugságok is Feldman szerint. Ezek olyanok, melyekkel jobb képet festhetünk magunkról, vagy egy kicsit felturbózhatjuk értékeinket: “mindig is kitűnő voltam az egyetemen”, vagy “én már többször jártam Ausztráliában”, vagy éppen “ifjúkoromban döglöttek utánam a nők” stb.
Legtöbbünk azt hiszi magáról, hogy átlagon felüli, és azért kreálunk hazugságokat, hogy ezt az érzést megerősíthessünk magunkban. Ez a magunkról alkotott felturbózott kép segít bennünket abban, hogy átvészeljük a napot – magyarázza Feldman. Ez nem más, mint egy mechanizmus, mellyel önképünket védjük.
Miért érdemes mégis igazat mondani?
Ha a hazugsággal ennyi előny jár, akkor jogosan merül fel bennünk a kérdés: miért lenne érdemes igazat mondani? Feldman szerint azért, mert a hazugság egy kétélű fegyver, és a folytonos taktikázás bizony visszaüthet.
Ha egy kapcsolat már eleve hazugsággal kezdődik, akkor az egész egy hamis dologra épül. Márpedig Feldman kutatásai azt mutatták, hogy az emberek átlagosan 3 hamis dolgot állítanak megismerkedésük első 10 percében.
Ha pedig a kapcsolat hamis alapokon nyugszik, akkor sajnos egy ördögi kör veszi kezdetét: először csak egy kis füllentés, aztán egyre nagyobb és jelentősebb hazugságok, és nincs megállás. Az őszintétlenség hiteltelenséghez vezet – pedig legtöbbünk bizonyára hiteles kapcsolatokra vágyik.
Szeretnénk őszinték lenni másokkal, és azt is tudni akarjuk, hogyan állunk másokkal. Ha folyton hazudnak nekünk, akkor hamis elképzelésünk lesz arról, hogy milyen a kapcsolatunk. És ebből kifolyólag aztán sosem kaphatunk magunkról sem hű képet, hiszen mindig azt halljuk, amit hallani szeretnénk.
