Biztos mindenki baráti-, ismerősi körében van olyan, aki az utóbbi időben külföldre ment dolgozni. Mi, itthoniak bele sem gondolunk, milyen nehéz lehet új életet kezdeni egy teljesen más környezetben, kultúrában. Úgy véljük, kint kolbászból van a kerítés, és csak legyintünk, ha esetleg megemlítik, ott kint is nehéz az élet. Tamara amerikai férje miatt költözött az Államokba, míg Attila pályakezdőként döntött a külföldön való szerencsét próbálás mellett.
Eszetekbe jutott valaha, hogy külföldön telepedtek le, vagy csak így hozta a sors?
Tamara: Az eszembe jutott, hogy külföldre menjek nyelvet tanulni, de az nem volt sosem tervben hogy tartósan külföldön éljek. El sem tudtam volna képzelni hogy olyan párom legyen aki nem beszeli a magyar nyelvet. Kérdésedre válaszolva, igen, így hozta a sors.
Attila: Először az egyetem elvégzése után gondoltam arra, hogy ha nem végződik sikerrel a magyarországi álláskeresésem, akkor külföldön próbálok boldogulni. Akkor a sors úgy hozta, hogy viszonylag egyszerűen és gyorsan el tudtam helyezkedni diplomával a kezemben, és jól is éreztem magam otthon, így erre aztán nem gondoltam utána.
Attila, te már azok egyike vagy, akik a válság miatt döntöttek úgy, hogy elhagyják Magyarországot, és külföldön próbálnak szerencsét. Mi vitt rá erre?
Attila:
Nem konkrétan a válság, mint inkább a kilátástalanság miatt jött ez a döntés.
Friss diplomásként, kezdő fizetéssel, mindenféle komolyabb családi háttér nélkül nekivágni az életnek és fenntartani magam, nem bizonyult mindig egyszerűnek. Nem volt olyan hónap az otthon munkában eltöltött hónapok során, amikor ne kellett volna hónap harmadik hete után a szüleimhez fordulni anyagi segítségért. Márpedig nekik is meg voltak a maguk gondjai, így ezt nem éreztem erős, huszonéves fiatalként helyénvalónak.
A családotoknak mi volt a reakciója? Bátorítottak, támogattak?
Attila: Talán a fenti okokból kifolyólag is, de sosem akartak lebeszélni arról, hogy máshol próbáljak szerencsét. Apukám először, míg nem próbáltam meg otthon boldogulni, hallani sem akart arról, hogy külföldön éljek vagy dolgozzak hosszútávon.
Később azonban be kellett látnia, anyukámmal ők is akkor a legboldogabbak, ha nekünk, a gyerekeiknek nincsenek gondjai és gondoskodni tudunk magunkról.
Tamara, nagy bátorságra vall, hogy hátrahagyva a családodat, követted a férjedet az USA-ba. Milyen volt belecsöppenni egy teljesen más kultúrába?
Érkezésem óta több mint 7 év telt el, úgyszólván “átkulturálódtam”, de azért még sok minden szembe tűnik amit, mi magyarok másként csinálunk, fejezünk ki.
Tamara: Nagyon közel állok a családomhoz, ezért számomra nagyon nehéz volt megszokni hogy csak ritkán látogathatok haza, évente 2-szer, néha 3-szor, ami miatt nagyon szerencsésnek tartom magam. A kulturális különbségek hatalmasak voltak érkezésemkor, hiába tartozik mindkét ország az “európai kultúrkörbe”. Ezek még mindig kiütköznek az élet minden terén, a párkapcsolatban, az utcán és a munkahelyen is.
Mennyire hamar ment a beilleszkedés?
Tamara: Papírforma szerint nem volt nehéz, pont abból adódóan hogy mindkét ország az európai kultúrkörbe tartozik, a verbális és a nonverbális kommunikáció nem tér el annyira, mint mondjuk az ázsiai kultúrákban. Miután elkezdtem dolgozni, szereztem barátokat, úgymond “saját életet” alakítottam ki, ami nem a férjem körül forgott, szóval akár azt is mondhatjuk, hogy beilleszkedtem. Hogy mikor kezdtem el jól érezni magam itt a bőrömben? Talán, mikor karrier-tanácsadóként kezdtem el dolgozni, mikor megszereztem a szakmai elismerést, és a baráti kapcsolataim is mélyültek.
Mikor éreztem azt hogy amerikai vagyok? Soha! Azt csak akkor érzem, ha Magyarországon vagyok, és olyankor néha rossz a kiszolgálás!
Attila: Az első pár hét nagyon nehéz volt. Ismerősnél laktam, és a független pesti életem után nehéz volt ismét valaki mellett lakni, valaki máshoz alkalmazkodni. Azokra az időkre emlékeztetett, mikor még a szüleimmel éltem és az ő kenyerüket ettem. Bár mindent magamnak vettem meg, mégis másnál voltam vendég. Kevésbé volt komfortos, otthonos ez az időszak. Mindezt nem segítette a munkakeresést körbe lengő idegeskedés sem.
Mondanátok pár szót az “őslakosokról”?
Tamara: Alapvetően sokkal vidámabbak, jóhiszeműbbek, segítőkészebbek, naivabbak és pozitívabbak. Ők nem úgy nőttek fel, mint a magyarok.
Itt nincs korrupció, nincs kilátástalanság, nincs félelem a jövőtől.
Még ha az ember a legrosszabb helyre születik is, akkor is lehet belőle minden szempontból sikeres ember, ha akarja és mindent megtesz érté. Ezt vallják és el is hiszik: “You can be whatever you want to be”. Az a helyzet, hogy ez itt valóban megvalósítható kemény munkával és a rendelkezésre álló segítség felhasználásával.
Attila: Rendkívül megértőek, nyitottak, viccesek, sokat isznak, de ugyanakkor kétszínűek is.
Mi volt teljesen más?
Tamara: A kiszolgálás mindenképpen, Magyarországon nem szoktuk meg, hogy elbeszélgessünk a pincérrel. Itt a vevőnek tényleg mindig igaza van. Lista érdekes dolgokról: drive-through bank és italbolt; nem lehet monokinizni a tengerparton, mert törvényellenes és elvisz a rendőr; minden szembe jövő idegen rád mosolyog; Suburbiaban mindenki integet, ha elsétálsz a haza előtt; nincs tömegközlekedés; nem ismered a szomszédaidat; ha valaki meghív magához, az nagyon nagy szó; itt a találkozások majdnem mindig étteremben történnek; napi éttermezés; felismerhetetlenségig torzult, elhízott emberek, akik a nekik létesített mopedeken járnak a szupermarketben; bármit vissza lehet vinni 30 napig; itt nem a ruha teszi az embert; gyakran és hamar történő házasodás; tinédzser kori terhesség gyakorisága; prüdéria; a pénz, a magánélet, a politika és a vallás tabu témáknak számítanak. Nehéz volt megszokni az olvasást a sorok között. Pl: mindig megkérdezik, hogy hogy vagy, de csak kevesen kíváncsiak rá.
Attila:
A legnehezebb az volt, hogy megtanuljam, ez nem egy következmények nélküli ország, ugyanakkor mégis úgy kell viselkedni, mintha az lenne.
Mindig mindennek megvan a felelőse, de soha senkit nem vonnak komolyabban felelősségre semmiért. A mai napig nehéz feldolgoznom, hogy a családomat és a barátaimat ritkán látom. Minden mást az ember az új otthonával együtt elfogad.
Volt olyan, amitől kiakadtatok (pl. más viselkedési forma)?
Tamara: A zárkózottságtól, prűdségtől és a közösség hiányától még mind a mai napig.
Attila: Néha a nemtörődömség és igénytelenség megijeszt, a mai napig sokszor idegeskedem a kollégáim munkamorálján, ami messze a magyaroké alatt van. Illetve a látványától is rosszul vagyok, ha télen papucsban és rövidnadrágban látok embereket a busz- vagy vasútállomáson állni.
Mi a tapasztalatotok, az “őslakosok” hogyan viszonyulnak a bevándorlókhoz?
Tamara: Sokkal jobban állnak hozzájuk, mint az európai országokban, hisz itt mindenki bevándorló a családi gyökereit tekintve. Sokan tisztelik az ambiciózus, keményen dolgozó, szebb jövő reményében ide érkező bevándorlókat. Persze nem mindenki, de a többség nyitott az emigránsok felé, és nem nézi le őket. Nagy segítség volt, hogy a férjem amerikai. Mindvégig nagyon segítőkész volt, mindenhova jött velem, beszélt helyettem, “fogta a kezem”.
Aki rendesen dolgozik és hasznára van az államkasszának, azért nem vetik meg.
Attila: Alapvetően kedvesek, persze a felszín alatt él bennük a kétely, hogy mi elvesszük a munkahelyeiket. Bennünket, bevándorlókat azért az vigasztal, hogy vannak nagyon lusta angolok is, akiket legalább annyira nehezen visel a társadalom, mint a sok betelepültet.
Kint kerestetek munkát, vagy már úgy mentetek ki, hogy tudtátok, mit fogtok csinálni?
Attila: Nem tudtam, mit fogok csinálni, és nagyon azt sem tudtam, hogy kezdjek neki a keresésnek. Tudtam, hogy a házalást nem nekem találták ki, ezért picit féltem a dologtól, de mindvégig bíztam abban, hogy ha már mindent feláldoztam és hátrahagytam, kegyes lesz hozzám a sors. És így is lett. Az első alkalommal, amikor az egyik munkaközvetítő ügynökség felé vettem az utam, már az ajtóban fellökött egy munkaközvetítő, aki épp sietve tett ki a faliújságra egy hirdetést, miszerint magyarul beszelő telemarketingest keresnek. Ebből az interjúból ugyan nem lett állás, rá négy hétre viszont kezdhettem az első rendes munkahelyemen, és addig sem maradtam állás nélkül.
Miért pont az adott országot választottátok?
Attila: Angolul beszéltem a legmagabiztosabban a tanult nyelvek közül, és itt élt olyan ismerősöm, aki az elején be tudott fogadni, segíteni tudott az indulásban. Régebben mindig azt gondoltam, Írországba mennék, ha külföldre mennék, az ír kultúra valahogy közelebb áll a szívemhez. De egy ugrás innen Dublin, itt van a szomszédban.
Ha még egyszer választhatnátok, ugyanígy döntenétek?
Tamara: Nehéz kérdés. A férjem amerikai, őt szeretem, innentől kezdve kevés választásom volt és lesz azzal kapcsolatban, hogy hol élünk.
Attila: Igen. Remélem, ugyanígy lenne merszem most is meglépni.
Magyarország vagy Anglia, illetve Amerika élhetőbb (pl. hivatalos ügyek elintézése, keresetek, választék, árak, kultúra, emberek szempontjából)?
Attila: Egyértelműen Anglia. A hivatali ügyek intézése szinte kivétel nélkül postán is intézhető, nem, itt nem keverednek el a levelek. A hazai jogosítvány ittenire való cseréje például postai úton zajlik, feladod a hazai jogosítványod az útleveleddel együtt egy központi címre, és rá két hétre visszaküldik a kész papírjaidat. Ami a kereseteket illeti, a minimálbért nem is mernem az otthonihoz hasonlítani, inkább azt mondanám, hogy a hazai átlagbérek kétszerese az itteni minimálbér. Az áruválaszték is nyilván nagyobb, és mivel a mindennapi élethez szükséges dolgok nem drágábbak, mint odahaza, a fizetés is többet ér. A luxuscikkek olcsóbbak, a kultúra drágább, mint otthon. A lakosság sokfélesége azonban sokszor frusztráló.
Mikor kiderül(t), hogy Magyarországról jöttetek, tudják, hogy az hol van?
Tamara: Sok világlátott emberrel érintkezem az Air Force közösség miatt (Tamara férje a katonaságnál dolgozott), majdnem mindenki, akivel találkoztam tudta hol van Magyarország, vagy volt is már ott.
Attila: Eddig kivétel nélkül tudták, ismerték Magyarországot és a régiónkat. Sokan az angolok közül már jártak is ott, néhány focistánkat pedig sokan a kedvencükként neveztek meg.
Követitek a magyarországi eseményeket?
Attila: Régebben naponta többször, ma már csak heti párszor olvasok magyar hírportálokat. A szakmámtól igen távol estem, mióta itt élek, azelőtt ez elképzelhetetlen lett volna.
Csak annyit olvasok, amennyi nem sok ahhoz, hogy meg jóízűen látogassak haza, ha megyek.
Néha sok a negatív hír, ami otthonról jön, akkor az emberben is csillapodik a honvágy és összeteszi a két kezét, hogy nem kell otthon élnie.
Anglia az ötödik legnépszerűbb célpontja a magyar kivándorlóknak. Mi lehet ennek az oka?
Attila: Talán az, hogy a fiatalok az angolt és németet beszélik a legtöbben, ezért is megy mindenki Ausztria, Németország, valamint Anglia és Írország irányába. Másrészt az előző okból is kifolyólag itt már létezik nagyobb nemzeti közösség, Londonban is például van magyar kolónia, akik rendszeresen összejárnak, rendezvényeket szerveznek.
Megszoktátok már a kinti életet?
Attila: Túlzás lenne azt állítani, hogy elfogadtam, de hosszú távra tervezek.
Amikor hazalátogattok, örültök, hogy külföldön éltek?
Attila: Amikor hazalátogatok, nem szeretek azzal foglalkozni, ami itt van.
Olyankor a családom és a barátaim a fontosak és az, hogy hosszú idő után végre velük lehetek.
Rendszerint mindenkit meglátogatok, és nem ragadok le egy városban vagy egy helyen. Szeretek ilyenkor körbenézni, merre mi változott, és nosztalgiázni egyaránt. Nekem az mindig vakáció, amikor csak az a fontos, hogy kiélvezzem az életet.
Hogyan szólalsz meg ösztönösen? Milyen nyelven álmodsz?
Attila: Miután huzamosabb ideig otthon voltam, akkor magyarul. Egyébként van, hogy néha már nem tudom, kivel milyen nyelven beszélek. Budapesten, a metrón éppúgy angolul beszeltem az ellenőrrel, mint ahogy néha a munkatársaimat magyarul szólítom meg. Szerencsére már nincs baj a nyelvvel, angol társaságban már úgy tűnik, mintha mindenki magyarul beszélne körülöttem.
Kiemelt kép forrása: worldtourismtips.com
Szerkesztette: Zrínyi Lilla
