A Porto 35mm nemcsak találkozás és időutazás. Egyszerre van benne az élvezet és a fájdalom csúcspontja, mintha kéz a kézben járna a két pólus. Aki az egyiket nem meri megkockáztatni, a másikat sem érdemli? Még az is lehet, hogy választásunk sincs, elsöpör, magával ragad az érzelmek vihara.
A véletlen (?)
Hogyan is szokott kezdődni? „Éppen arra jártam. Pont akkor, a másik irányba fordultam, pedig sose járok arrafelé.” Én nem hiszek a véletlenekben – egészen addig, amíg ki nem fogyok a magyarázatokból…
Sokan hisznek a találkozások véletleneiben.
Mások szerint ennek valahol, valami miatt így kellett történnie. Számít ez? Az elkapott pillantás. A tétova lépések. Az első mondatok a köszönés után és a válaszként kapott, bátorító mosoly. Mindannyiunknak megvan a maga története a találkozásokról, amik sorsszerűnek tűntek. Hirtelen bukkantak fel, nem is lehetett számítani rájuk, hiszen akkor lehet előre felkészültünk volna. Akkor pedig oda a spontaneitás, a meglepetés, ami örvényként ránt magával. Van valami mágneses kikerülhetetlenség az egész találkozásban, amire utána magyarázatot keresünk. Néha pedig ráhagyjuk a sorsra. Mindenki a maga szemlélete, és világnézete szerint. A közös metszetben találkoztunk, de hogy mekkora, azt nem tudjuk először, sokszor évek kellenek hozzá, hogy rájöjjünk.
Az öröm
A gondolataimban olvas, mintha régóta ismernénk egymást! Végre megért valaki, végre észrevesz valaki! A belső ujjongások egyszerre szólnak a találkozásnak és a másiknak. Olyan bonyolultak vagyunk, hogyan lehetséges, hogy mégis ilyen jól kijövünk egymással?
A veszteség
Én nagyon jól éreztem magam tegnap. Te nem? Akkor miért viselkedsz úgy, mintha nem is ismernél meg? Mondd, mi történt?
Döntések hosszú sora húzódik mögöttünk és áll még előttünk. A biztonság, a kiszámítható jövő. A stabilitás a maga vonzó előnyeivel együtt fullad unalomba és szürkeségbe néha. Máskor pedig a mindent elsöprő találkozásról derül ki, hogy fellobbanás volt csupán. Így is megérte? Szegényebbek vagy gazdagabbak lettünk az élménnyel? A fájdalomra is emlékezünk, a szépre is, és ahogy lassan elmosódik a kettő között a határ, keserédes emlék marad az egész. Lesz benne „ha” és „talán” is bőven. De mégis a miénk marad.
Hogyan tovább?
Az élet megy tovább?!
A mesékben boldogan élnek, míg meg nem halnak. És ha a képzelt boldogság váláshoz vezetett? Az épp csak megérintett öröm olyan hirtelen eltűnt, mintha igaz sem lett volna? Mégis megy tovább az élet – mondják maguk elé bólintva azok, akik nem érzik az ürességet vagy a kiábrándultságot épp. Ők olyan távolságból okosak, ami vajmi kevés vigaszt jelent a szenvedőnek. És mégis továbbmegyünk. Sodródva, célokat kergetve, vágyva újra a beteljesülésre. A találkozásra, aminek más lesz a vége. Mert más is lehet, ugye?
szerkesztette: Sebő Katalin
képek: mozinet.hu
