Érdekes kérdést kaptam a minap: Te ilyen magányos farkas vagy, ugye? Megtorpantam, mert pár éve gondolkodás nélkül vágtam volna rá, hogy igen, és büszkén meséltem volna, hogy ez miért is jó, mire is jó.
Az évek történeteket, élményeket, tapasztalatokat hoztak, és visszatekintve értem az akkori ént, aki büszke volt arra, hogy egyedül száll szembe a világgal, egyedül vívja a harcait, és amit elér, az az övé. Vagyis mégsem. A családi háttér, a barátok akkor is ott voltak; tanítók, párkapcsolatok, találkozások is, amik mind hozzátették a maguk segítő erejét, vagy akadályt emeltek, látszólag visszalöktek. És mégis formált, alakított, néhol összetört, máshol pedig égig emelt az életnek nevezett út.
Aztán rájöttem, hogy ahol nekem kell küzdenem, ott mindig nekem kell majd. Ahol a képességeim, a tudásom, az emberségem, a jó szándékom, a figyelmességem kell megmutatnom, ott nem jelenhet meg más. Ahol hozzám szólnak, tőlem kérdeznek, ott nem válaszolhat másvalaki. Lépést sem tehetnek helyettem, és így a hibák, a tapasztalatok és a tanulságok is mind belőlem fakadnak vagy találnak otthont.
De ahol lehet támogatás, segítség, szeretet, néhány jó szó, egy vállon veregetés, egy ölelés mögöttem, miért nehezítsem meg feleslegesen a dolgomat? Nem leszek kevesebb attól, ha együtt dolgozom valakivel, ha megtalálnak egy feladattal és rám bízzák, ha tanácsot, segítséget kapok.
Mindez nem a magányos farkas dicsősége, hanem a túlzottan megmutatni akaró, görcsös, kemény akarás nehéz útja. A direkt, a csak azért is, és a csak így jó kelepcéje, amit igyekszem minél jobban magam mögött hagyni. Néha jobban sikerül, máskor kevésbé. De már ismerem mindkét utat, és eldönthetem melyiket járom szívesebben.
.
A szerző szakmai oldala és egyéni konzultációs lehetőségek itt, vagy kövesd a Facebookon itt.
Képek forrása: absfreepic.com, squarespace.com
